FEJEZETEK A GOJU-RYU ALAPÍTÓJÁNAK ÉLETÉBŐL

Részletek Gogen Yamaguchi (10. dan): Karate Goju-ryu by the Cat c. életrajzi könyvéből

Fordította: Rebicek Gerd
Megjelent a MAGYAR BUDO magazinban

Gyermekkor és a diákévek

Gyermekkor

A nap ragyogóan süt, és a Feketeribizli hegyről kellemesen fújdogál a szél. Egész évben friss illattal tölti be a levegőt, s körüllengi a zöld fákat. Ilyen a természet a déli Kyushu-n. Az én szülővárosom, Kagoshima a napfény és az örökzöld földje.

1909. január 20-án születtem, a Yamaguchi család harmadik fiaként. Egy régi házban laktunk. Higashi Segoku-do, Kagoshima városban, és úgy nőttem fel, hogy láthattam a híres Sakurajima szigetet, ahol egy aktív tűzhányó füstölgött szenvedélyesen.

Apám, Tokutaro Yamaguchi vegyesáru-kereskedő volt, és magániskolát nyitott a környékbeli gyerekeknek. Anyám Yoshimatsu volt apám állandó tanácsadója és odaadó hitvese.

Egy voltam a 10 gyerek közül (hat fiú, négy lány). Nem voltunk gazdagok, de a szüleink szerettek minket és nagyon harmonikus család voltunk.

A Yamaguchi család

A hat fiútestvér különbözött a többi család fiától, mivel mindannyian nagy érdeklődést mutattunk a küzdőművészetek iránt, mint pl. a japán vívás és a judo. Jómagam a harcművészetek mellett szívesen hallgattam vasárnaponként a Ganshinji templomban a pap prédikációit, aki mindig megdicsért azért az áhítattal begyes figyelemért, amelyet mutattam szónoklataikor. Mindig érdekeltek a láthatatlan, misztikus jelenségek, vallásos és szent környezetben próbáltam beszélni Istennel vagy Buddhával.

Tudom, hogy ami most vagyok, annak gyökerei a gyermekkoromból származnak. Hiszem, hogy sok dologban sokkal előbbre tartottam fiatal koromban a többiekhez képest.

Azokban az időkben Kagoshima-ban rengeteg szervezet volt, amely segített a fiataloknak elsajátítani japán örökségünk tradícióit. A fiatal fiúk 18 éves korukig tagjai voltak ezeknek a szervezeteknek. A Satsuma provincia vezető szerepet töltött be ebben a hagyományban. A Satsuma emberek, akik életüket a Meiji restaurációnak szentelték, Sha nevezetű csoportokban edzettek. Togo admirális a Kenji-No-Sha csoport tagja volt. Henji-No-Sha, Yuhi-No-Sha és Kanran-Sha csoportok a fiataloknak olyan képzést biztosítottak, amit sem az otthoni, sem az iskolai nevelésben nem kaptak meg. Ezek a csoportok testileg és lelkileg egyaránt edzették a fiúkat un. „harcművészeti találkozókon” és „becsületpróbákon”. December hónapjában ünnepelték a „47 ronin bosszúját” zen-zai-jal (édes vörös bableves). A „Sha” minden egyes résztvevőjét szigorúan tanították az elöljárók tiszteletére. Később azok a tagok, akik ezeken a találkozókon ismertté váltak, a koruknak megfelelő helyet foglaltak el, függetlenül társaságbeli helyüktől.

Másodikos koromban kezdtem tanulni a japán vívást a Jigen iskolában. Ez volt az első találkozásom a harcművészettel. Toshiaki Kirino, a Jigen iskola mestere híres volt a Meiji restauráció idején végzett tevékenységéről. Azt mondták róla, hogy kardjával félbe tud vágni egy vízcseppet, és kardját visszahelyezi a hüvelyébe, mielőtt a vízcsepp földet ér.

Az edzéseken nagy súlyt fektettek a szellemre és az erőre minden egyes ütésnél úgy, hogy az élet és a halál megelevenedik minden akcióban.

Amikor egyedül gyakoroltunk, a harcos sisakját ráhelyeztük egy kemény és nehéz fa oszlopra, amely a földbe volt erősítve. A tanítványnak támadnia kellett erős kiai-val, teljes lelki koncentrációval. Ha az ütés erős volt, a sisaknak fel kellett emelkednie az oszlopról.

Nagyon érdekelt a harcművészet, és igazán keményen edzettem, de azokban az időkben volt egy ellenfelem, akit képtelen voltam legyőzni. Ő az osztálytársam, Narano volt. Gyors mozdulatával könnyen kivédte a vágásaimat. Szabad küzdelemben bármikor kiüthettem volna, de ha a kezében volt a shinai, képtelen voltam győzni, hiába vonultattam fel legjobb vágásaimat.

Karatét először Maruta, Okinawa-i ács tanított nekem. Nagyon szeretett, mert látta rajtam, hogy őszintén érdeklődöm a harcművészet és a vallás iránt. Egy napon megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e Okinawa-i karatét tanulni. Nem ismertem a karatét, de érdekesnek találtam, így elfogadtam a tanítását. Ez a pont szilárdan összekötött engem a goju-ryu iskola karatéjával. Akkor még nem sejtettem, hogy az ököl harcművészete, a karate lesz az életem útja. Akkor még csak az érdekelt, hogy erősebb legyek, sőt a legerősebb. Így az egész évemet kemény edzésnek szenteltem.

Napi harcművészeti edzésem a következőkből állt: egész napi edzés a Jigen vívás iskolájában, a „kara-Sha”-ban, amit otthon késő estig a karate edzés követett.

Ha Maruta mester nagyon elfoglalt volt, egyedül edzettem. Egy három láb hosszú deszkát kötéllel a mennyezethez erősítettem. A kötél a deszka közepéhez volt erősítve, így az szabadon lengett minden irányba. Amikor az egyik végét megütöttem, a másik vége félkörívben szállt felém, ezért védekeznem kellett és ugyanabban a pillanatban visszaütöttem, mint a villám. Ezekkel a gyakorlatokkal megtanultam fejleszteni az egész testemet és élesíteni az érzékeimet. A deszkadarab keményen megütötte az öklömet és a karomat, felszakítottam bőrömet egészen a húsig és erősen véreztem. Annak ellenére, hogy gyerek voltam, a gyakorlatokon keresztül megtanultam, hogy minden fájdalom, ami önkéntes és van értelme, megszűnik létezni. Sőt, a fájdalom kellemessé vált, mert tudtam, ez vezet a célhoz, hogy erősebb legyek. Az idő tájt állandóan ütögettem a falakat, fákat, s minden egyebet, ami elég keménynek látszott.

Maruta mester annyira megszeretett, hogy mindenre meg akart tanítani, amit csak a goju-ryu karatéról tudott. Az egész környéken elterjedt kemény edzéseinek híre. Ötödikes koromra már le tudtam győzni Narano-t, aki a vívó iskolában addig az elöljáróm volt. Mindezt Maruta mester kemény edzéseinek köszönhettem.

Néhány év karate edzés után sokkal jobb lett a kondícióm. Lábaim és a csípőm megerősödött, akárcsak az izmaim és a csontjaim. Ezen felül kész voltam elhárítani bármilyen támadást, bármilyen körülmények között. Manapság Japánon kívül vannak emberek, akik „Macskának” hívnak. Úgy hiszem, hogy azokban az időkben fejlesztettem ki a macskához hasonló érzékeimet.
(Magyar Budo 1999/2.)

Showa Shinsen Gumi csoport

Annak ellenére, hogy a gyermekkorom zömét a karate edzéssel töltöttem, képes voltam befejezni az általános iskolai tanulmányaimat. Szüleimnek sok gyermekük volt, ezért arra gondoltam, hogy elhagyom az otthonomat és jelentkezem a Kyoto-i Ritsumekan Egyetemre. Ez persze nem volt egyszerű és könnyű. Ugyanis a „durva Yamaguchi” minősítéssel indultam a Kansai Egyetemről, ahonnan kirúgtak.

Szerettem volna másodévesként bejutni az egyetemre, de sehogy sem tudtam megszerezni azt az igazolást, amely bizonyította volna, hogy az első évet befejeztem a Kansai Egyetemen. Ezért a Ritsumekan Egyetemet újoncként kezdtem a Konohana Kereskedelmi Iskola bizonyítványával. Nem tudom persze, hogy bekerültem volna-e a Ritsumekan Egyetemre, ha megtudják a rossz híremet, s azt, hogy kirúgtak a Kansai Egyetemről.

A Ritsumekan Egyetemen nem találtam karate klubot, ezért egy sumo klubhoz csatlakoztam. A harci művészetet szabad időmben gyakoroltam. Akkoriban az volt a legnyomasztóbb problémám, hogyan tartsam el magam, miből éljek meg sz egyetemi éveim alatt. Miután egyik testvérem sem járt egyetemre, az összes kiadásaimat magamnak kellett fedeznem. Ezért „inasi” állást vállaltam egy ügyvédnél, Sakai úrnál.

Letelepedtem Kyoto-ban s elkezdtem szervezni azokat a Ritsumekan Egyetemen tanuló diákokat, akiket érdekelt a harci művészet. Végül mintegy száz diák jött össze a csoportunkban. Ezután következő feladatom az volt, hogy megfelelő helyet találjak az edzésekhez. Ami cseppet sem volt könnyű.

Miután 1863-ban a híres Shinsen Gumi csoport megnyitotta a Yagi rezidencia védelmére alakított állomáshelyét a Bojo és Íya-no-koji sarkán, úgy döntöttem: ez lesz a legmegfelelőbb hely a karate klubom számára. Tekintve, hogy szervezetünk semmiféle anyagiakkal nem rendelkezett, igyekeztem elérni, hogy ingyen kapjunk helyiségeket. Nagy reményekkel kerestem fel a Yagi rezidenciát. A rezidencia gondnoka egy alacsony, nagyon elegáns, körülbelül hetven éves, Yasuda nevű hölgy volt. Kiderült, hogy előttem már sokan próbálkoztak a ház hasznosításával, de Yasuda asszony mindenkit nagyon gorombán elzavart. Akivel erről a tervemről beszéltem, mindenki azt mondta: lehetetlen megszerezni a helyiségek használati jogát. Aztán, amikor találkoztam ezzel az idős hölggyel, rájöttem, hogy természetfeletti érzékkel rendelkezik, amellyel megérezte azoknak az embereknek a hátsó szándékát, akik a termek bérlésével korábban próbálkoztak. Szerencsére én átmentem a tesztjén. Yasuda asszony ahelyett, hogy goromba vagy ideges lett volna, csak rám mosolygott és így szólt: „Igen, a csoport használhatja a házat, nincs szükség bérleti díjra.” Természetesen nagyon hálás voltam, s azonnal siettem közölni diáktársaimmal a kedvező döntést.

Le akartuk cserélni a padlón lévő szőnyeget, de nem volt pénzünk új tatamit venni. Amikor aztán elkezdtük az edzéseket, nyomban kiderült, hogy talán még Tokugawa kormányzása idejéből összegyűlt por rejlik mindenhol. De ez nem zavart bennünket. Az épületre kihelyeztünk egy táblát, amelyen ez állt: Showa Shinsen Gumi Csoport Goju Iskola edzőterme.

Edzőtermünk hamarosan híressé vált a gyönyörű Kyoto-ban, s nagyon sokan jöttek megnézni az edzéseinket. Meg voltak lepődve, amikor látták az edzés-módszereinket és légzésgyakorlatainkat. Az edzések alatt valamennyi tanítványon tradicionális japán öltözék volt hakama-val, fejpánttal.

Természetesen voltak olyan csoportok, amelyek szemben álltak a mi goju karate klubunkkal. Egyik csoport például a Kyoto-i harcművészetek kollégiumából különösen ellenséges volt velünk és csupán egyszerű „gang”-nek (bandának) tartottak bennünket.

A karate azokban az időkben még nem volt elismerve, mint a japán harcművészetek egyike. Legjobban az foglalkoztatott, hogy a Butoku-kai (Harcművészeti Szövetség) ismerje el a karatét is harcművészetnek. Ám a harcművészeti kollégium tanítványai nagyon utáltak bennünket és mindent elkövettek az elismerés megakadályozásáért.

Úgy gondoltam, az erő önmagában megmutatja, hogy a karate harci művészet, s én bizony nagyon nyers voltam ellenfeleimmel. Ha most visszatekintek azokra az időkre, belátom, e reakcióim kifejezései voltak a fiatalkori vágyaimnak, és akkoriban a fejlődés szempontjából szükségesek voltak. Így minden esetben, amikor igazán véres harcokra is sor került. A városban valahányszor találkoztunk egy másik csoporttal, elég volt, ha csak a vállunk összekoccant, azonnal harc kezdődött. A harcművészetek kollégiumának tagjai pedig többször hivatalosan is kihívtak minket – és mi boldogan küzdöttünk ellenük.

Akkoriban a karatésok csak a kata-kat és a yoku-soku (előre beállított) kumite-t gyakorolták, és nem tudtak igazi meccseket vívni egymással. Ezért elkezdtem a jiyu kumite-t (szabad küzdelmet) és kialakítottam azokat a szabályokat, amelyek alapján el lehetett dönteni: ki a mérkőzés győztese. Megpróbáltam segítni a tanítványaimnak és tanítottam őket a küzdelemre. Azokból a szabályokból sokat még na is használnak.

Bár állandóan le voltam kötve küzdelemmel és a harcművészeti kollégium tanítványaival és más bandákkal, kineveztek a Ritsumekan Egyetem „Kin-Ei-Tai” (önkéntes császári őrség) vezetőjévé.

Feladatunknak kaptuk a Kyoto-i palota őrzését. Ahol a japán császár szokott lakni, valahányszor ellátogatott Kyoto-ba. Ugyanis, amióta a Sainjoi herceg megalapította a Ritsumekan Egyetemet, a diákok oktatása mellett az egyetem egik fő feladata volt a fiatalok hűségre nevelése is. Ez volt az egyik oka, hogy miért éppen a Ritsumekan Egyetemet választottam.

Létezik egy induló, amelynek a neve: „Yamagumi Taiko”. Ezt a lojalisták használták, amikor 1867-ben meneteltek a Meiji restauráció alatt. A „Kin-Ei-Tai” ugyanezt az indulót használta. A Ritsumekan Egyetem diákjai a „Kin-Ei-Tai” zászlóival a kezükben meneteltek Kyoto utcáin, s dobokon és fuvolákon játszották a „Yamagumi Taiko” indulót. A zenekar előtt egyedül meneteltem, kezemben vörös zászlóval, amelyet vörös selyem szalagok díszítettek. A zászlóra arany betűkkel hímezték rá, hogy: „A császár ajándékozta a Ritsumekan Egyetemi Kin-Ei-Tai-nak”. Rajtam az egyetem lojalista tiszti egyenruhája volt, amely vörös kabátból, selyem fehér övből és egy katonasapkából állt, amit fehér „haj” díszített. Azt hiszem, számomra ezek voltak az úgynevezett. „régi szép idők”.

A Butoku-kai tagjai nagyon fontolgatták, hogy elismerjék-e a karatét harci művészetnek. Szerencsére találtunk egy olyan tagot, aki megértette a karatét, mégpedig Seizaburo Fukushima urat, aki a Butoku-kai judo szekcióját vezette.

Fukushima úr mellett azután mások is támogatták elismerésünket, így például: Ebii, Ushijima, Morishita urak, akik a Butoku-kai Központ tagjai közé tartoztak, s a mai napig is vezető egyéniségei a judonak. Fukushima úr nagyon megkedvelt engem, s nagyon érdekelte annak lehetősége, hogy néhány karate technikát bevezethet a judoba, azt remélve, hogy az majd javít a judo bizonyos aspektusain. Azt javasolta, hogy oszlassam fel a Shinsen Gumi csoportot és szenteljem magam a harcművészetnek, koncentráljak a karatéra. Fukushima úr megengedte, hogy használjunk egy dojo-jához közeli épületet. Így nyitottam meg egy új karate termet, mely elé kihelyeztem egy táblát „Shin-Kokan” felirattal.

A Butoku-kai létrehozta a karate szekciót, s ezzel a karate mint harcművészet megszerezte a hivatalos elismerést. Ezt a nagyon erős befolyású Fukushima úr támogatása nélkül nem sikerült volna elérnünk. A reményeim tehát beteljesültek. Ekkor cserélték fel a betűkaraktereket is a „kínai kézről” a ma ismert „puszta kézre”.
(Magyar Budo 1999/3.)

Nagyon tiszteltem Fukushima urat és a tanítványaimmal csatlakoztunk a Giho-kai-hoz. Elindítottam egy karate csoportot az ő Giho-kai edzőtermében, és egyidejűleg a Ritsumekan Egyetem vezetéséhez fordultam engedélyért, hogy ott is szervezhessek karate klubot. Ám az engedélyt nem kaptam meg.

A Butoku-kai viszont hivatalosan elismerte a karatét, s úgy éreztem, meg kell kérnem az egyetemet, hogy vizsgálja felül a döntését. Ennek alátámasztására tanítványaimmal kitaláltunk egy meglepő demonstrációt. Elhelyeztünk tíz makiwara-t az egyetem főbejárata előtt, és valamennyien naphosszat ott gyakoroltunk ezeken. Az egyetem igazgatója, Nakagawa úr néhány nap után újból leült velünk tárgyalni a felvételről. Ugyanis akkoriban éppen gondot okozott az egyetem vezetésének néhány baloldali csoport. Nos, a tanítványaimmal kikergettük őket a tanintézetből. Ezután Nakagawa igazgató úr engedélyezte nekünk a karate klub megnyitását – 1930-ban.

A magánéletemben is nagyon elfoglalt voltam, sok szervezetben tevékenykedtem, emellett a pénzt is meg kellett keresnem a megélhetésemhez. Ügyvéd segédjeként dolgoztam, tanítottam a karatét a Giho-kai-ban és a Ritsumekan Egyetemen, emellett sumo versenyeken is részt vettem.

Egy napon Sakai úr barátja, aki ugyancsak ügyvéd volt, kénytelen volt felmondani egy ház lakóinak a Shibamara negyedben. A bérlők viszont a Hashimoto-Gumi csoport védelme alatt álltak, így az ügyvéd nem tudott érvényt szerezni a törvénynek. Sakai beszélt a barátjának rólam, s azt tanácsolta, hogy forduljon hozzám a problémájával. Így ő felkeresett engem, én pedig úgy döntöttem, segítek neki.

Mivel a Ritsumekan Egyetemen a jogi kar hallgatója voltam, nevetségesnek tartottam, hogy Japánban, egy alkotmányos államban nem lehet betartatni a törvényeket.

Mindenki tudta, hogy a piros lámpás Shimabara negyed a Hashimoto-Gumi ellenőrzése alatt van. Ha bármilyen probléma felmerül, azonnal megjön a gang, s az akaratukat erőszakkal is érvényesítik. Tudtam, hogy hétköznapi munkások nem mernek kikezdeni a Hashimoto-Gumival, ezért megszerveztem a Sui-Hei-sha embereivel a segítséget. A két csoport már régóta rivalizált, így szívesen segítettek.

Amikor 50 Sui-Hei-sha taggal megérkeztem a házba kilakoltatni a bérlőket, a Hashimoto-Gumi csoport főnöke nem volt ott. Kivittük az összes bútort és lepecsételtünk néhány helyiséget, amikor megérkezett a Hashimoto gang körülbelül hatvan fővel.

A két csoport felsorakozott egymással szemben s én fel voltam készülve a végsőkig folyó harcra. A Hashimoto főnök előre lépett, kezében kés volt s elkiáltotta magát: „Ki ennek a felelőse?”

„Én!” – szóltam és előre léptem. – „Yamaguchi vagyok a Ritsumekan Egyetem jogi kar diákja. Japán alkotmányos állam és én úgy látom, Shimabara-ban nem lehet betartatni a törvényt. Azért jöttem, hogy érvényt szerezzek a törvénynek!” – üvöltöttem vissza.

Hashimoto látta, hogy fenyegetései hatására sem fogom megmásítani a döntésemet.

„Az apám idejétől fogva a Hashimoto-Gumi ellenőrizte Shibamara-t. Ha kiteszed az embereimet, elvesztem az arcomat.” – mondta. „Megállítod az akciódat, és megmentesz az arcom elvesztésétől?” – kérdezte.

Bevallom, az arcát nézve megsajnáltam, de kitartottam. Ilyen ember nem érdemli meg a szimpátiát. Hashimoto felajánlotta, ha most félbeszakítjuk a kilakoltatást, önként kiürítik a helyiségeket.

„Az elhelyezett pecséteket már nem tudjuk feltörni, de kaptok 10 napot, hogy a maradékot kiürítsétek.” – mondtam.

Ő elfogadta a javaslatom, így vérfürdő nélkül találtunk megoldást.

Kemény edzések a Kurama hegyen

Úgy tűnt, hogy mindig vad és makacs természetem lesz, de 1931-ben Yogi, az egyik osztálytársam bemutatott Chojun Miyagi-nak, a Goju alapítójának. Beszélgettünk és Miyagi úr úgy döntött, hogy edzeni fog engem. S amióta találkoztam Miyagi-val, teljesen megváltoztam. A harcművészeten keresztül elkezdtem realizálni az életem küldetését. Ahogy visszatekintek a fiatal koromra, amikor azt hittem, hogy nekem erősebbnek kell lennem minden más harcművésznél, most belátom, túl nyers voltam. Miyagi-val való találkozásom után rájöttem, hogy idea nélküli voltam és átgondoltam a viselkedésemet.

Amikor először találkoztam Miyagi-val, sokkal magasabb volt nálam, s körülbelül 40 éves. Nagyon erős volt, de ennek ellenére nagyon kedves és a gyerekek imádták.

Miyagi mester légző kata-ja, a Sanchin nagyon szép volt, ugyanakkor borzongató. Olyan volt, mint egy oroszlán üvöltése, amely az ellenfél szíve mélyéig hatol. Okinawa-n Miyagi gyakran kijárt a tengerpartra és ott szemben állva a tájfunnak gyakorolta a légzését. Miközben a Sanchin-t gyakorolta, még a tájfun sem tudta elmozdítani a helyéről. Azt mondták róla, amikor ereje teljében volt, kézzel megtartott egy bivalyt, mintha csak valami papírdarab lett volna. Nagyon kiegyensúlyozott volt mind lelkileg, mind testileg. Ő elérte azt, ami minden harcművész álma. Élete vége felé azonban már nagyon elszegényedett, mert a harcművészetet mindig fontosabbnak tartotta a pénzszerzésnél.

1952-ben 65 évesen halt meg Okinawa-n. Mindig nagy tisztelettel gondolok Miyagi mesterre, s az emléke egész életemen át ösztönzött.

A Goju stílust Maruta úrral kezdtem Kagoshina-ban és tíz évvel később szerencsém volt edzeni a Goju stílus alapítójával. Nagyon megtisztelve éreztem magam, amikor arra kért: cseréljem fel az első nevemet Gogen-re. (A háború után a Kagoshinkai bíróságon hivatalosan is bejegyeztettem a Gogen nevet.)

Miyagi mester egy napon kinevezett utódává a Goju iskola élére. Azt mondta: „Yamaguchi úr, maga jól képzett ahhoz, hogy a Goju iskola vezetője legyen. Nekem már nincs mit tovább tanítani önnek. Remélem, egyedül fog edzeni a jövőben, s nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is fejleszti önmagát. Mint Yamaguchi Gogen, a Goju iskola vezetőjének, fejlesztőjének, muszáj a szorgalmával példát mutatni, továbbfejleszteni a karatét Japánban.” Szavait hallgatva átéreztem a nagy felelősséget. S mint a Goju iskola vezetője, az életemet ennek a célnak szenteltem, s arra törekedtem, hogy megfeleljek ennek a bizalomnak.
(Magyar Budo 1999/4.)

Azelőtt nyers voltam és nem sokat gondolkoztam. Úgy döntöttem, nemcsak testileg, de lelkileg is edzeni fogom magam, hogy kialakítsam erős és korrekt személyiségemet. Egyre több időt töltöttem a Kurama hegyen, ahol a vízesés alatt állva koncentráltam a lelkemre és imádkoztam a belső erőért.

Amint már említettem, gyermekkorom óta érdekelt a vallás. Ebben nagy szerepe volt a Mibu állomás öreg gondnokának, Yasuda-nak. Egyszer a kertben találtam őt, amint egy régi kút mellett imádkozott. Megkérdeztem tőle: mit csinál? Azt válaszolta: „Amikor még a Shin-Sen-Gumi még aktív volt, sok tagját megölték vagy seppukut kellett elkövetniük. Utána sok holttestet bedobáltak ebbe a kútba. Úgy érzem, hogy sok szellem még itt van a kútban, ezért imádkozom értük.”

Nagyon különös volt, hogy amikor elkezdte mormolni a Szutrákat, sok kígyó mászott ki a kútból. Egyik alkalommal azt mondta: „Ma két lélek, egy nőé és egy szamurájé változhat Buddhává.” Egy másik esetben azt mondta: „Felfedeztem az egyik szellem történetét, amely ez idáig ismeretlen volt. Borzalmas halált halt.”

Yasuda megmutatta nekem, hogyan vágjam át a levegőt két ujjal, hogyan tartsam a kezemet, amikor imádkozom és sok más érdekes, számomra varázslatos dolgot. Gyakran visszatértem a Kurama hegyre meditálni és böjtölni. Ám el kell ismernem, azokban az időkben a hegyi gyakorlatok inkább kuriózumnak számítottak nálam és csak kevés értelmet találtam benne.

Miután Miyagi mester tanított engem, s tudatában lettem a feladatomnak a Goju iskolával kapcsolatban, az edzésem nagyon megváltozott a Kurama hegyen. Elkezdtem visszaidézni az első tapasztalataimat és keresni magamban a szellem irányítását, melyet kövessek.

Amikor szabad voltam, felmentem a Kurama hegyre és hosszú éjszakákon át ott ültem a kövön, a vízesés alatt és meditáltam. Ezt szükségesnek tartottam, s nagyon keményen edzettem. Egyszer összebarátkoztam egy csoport sintoistával, akik ugyanilyen okból edzették magukat. Nagyon érdekes fiatalembernek találtak engem és roppant kedvesek voltak.

Meglepődve látták, hogy sokkal tovább bírom a vízesés alatt, mint ők. Az is kitűnt, hogy náluk keményebben edzhetek, mert a testem fiatalabb és erősebb volt. Beugrottam az erős vízesés alá és Sanchin állásban képes voltam ellenállni a lezúduló víz erejének. Ha engem akkor a világi dolgok zavartak volna, a végtagjaim ereje kevés lett volna, s a vízesés ereje lenyom a mederbe. Nyitva tartottam a szemem, felvettem a Sanchin állást és erős lélegzéssel (yono-no-ibuki) együtt sikerült egyesítenem testemet a lelkemmel úgy, hogy megszűnt bennem a vízesés hangja és képes voltam elviselni testemmel a lezúduló víztömeg erős nyomását. Sikerült kialakítanom a Fudo-no-sanchin formát. A test és a lélek egyesítésével hihetetlen erőt lehet találni a tökéletes Sanchin-ban.

Kemény hegyi edzéseim alatt lemondtam a szakéról, dohányzásról és minden más szórakozásról. Azzal, hogy leborotváltam a szemöldökömet, megvédtem magam attól, hogy visszatérjek a városba. Mert szemöldök nélkül az ember úgy néz ki, mint az őrült.

Megpróbáltam javítani az életemen, ezért úgy döntöttem, feladom addigi állásomat. Jogot tanultam és bebiztosítottam a helyem az ügyvédi irodában. Így gyakorolhattam a különböző, joggal kapcsolatos okmányok előkészítését. Isaja Tanaka úr, az osztálytársam teljesítette az összes szükséges feltételt, s így jogász lett. Úgy döntöttem, követem őt.

Részt vettem a bírósági vizsgán. Yamafuji barátommal megosztattuk a szobát, amíg vártam a vizsga eredményeit. Közben az összes pénzem elfogyott. Minden nap fekve maradtam az ágyamban, mivel minden mozgás csak növelte az éhségemet. Yamafuji észrevette, hogy már három napja nem ettem, és ezt megbeszélte a közös barátunkkal, Mishida-val, aki tejszállítással kereste meg a pénzt. Mishida elvitt egyik ügyfele éttermébe és megkérte a tulajdonost, hogy ingyen étkezhessem nála. A tulajdonos megengedte, hogy napi háromszor ingyen kapjak enni. Meg kell, hogy mondjam, a Kurama hegyen a több hetes böjt lényegesen könnyebb volt, mint ez a kényszerű három napos koplalás. Most tudom igazán értékelni a jóbarátokat.

Hamarosan megkaptam az értesítést, hogy a bírói vizsgám sikerült. Így béreltem egy bírósághoz közeli üzlethelyiséget és megalapítottam a jogászi irodámat. Hattanabe úr részt vett az esti egyetemi oktatáson, így ő délelőtt dolgozott az irodámban. Felvette a különböző okiratok megrendelését, amit aztán és este befejeztem.

A Ritsumekan Egyetemet 1932-ben fejeztem be és máig is kvalifikált jogász vagyok.

A promócióm után is a fogadóban maradtam, s folytattam a Goju-ryu oktatását. Egész Japánból érkeztek harcművészek a Goju-ryut tanulni, amelyre Fukushima úr Giho-kai edzőtermében került sor.

Ezekben az években sok incidens történt Kínában és Mandzsúriában. 1931. augusztusában megölték Shintaro Nakamura kapitányt, szeptemberben bombázták a mandzsúriai vasútat Rujuko-ban. Néhány hónap múlva pedig kitört a „mandzsúriai incidens”, amikor a Kanto csapatai megsemmisítették a japán-ellenes csapatokat, amelyeket Cho-Gaku-Ryo tábornok vezetett. 1932-ban megalakult Manchoukuo, s ezt kinyilvánították a világnak.

A japán politika ebben a régióban két aspektuson állt:

1. Megvédeni a mandzsúriai érdekeket az orosz-japán háború után.
2. Japán és szomszédai megvédése északról. Japán nem akarta megszállni Mandzsúriát. Azt akartuk, hogy Mandzsúria „Mennyország” legyen, ahol a japánok, kinaiak, mongolok és koreaiak együtt tudnak élni. Ez a gondolat Kanji Ishara tábornoktól származott. Ő a barátom volt, amióta diák lettem, s a tanítványaimmal együtt támogattuk.
(Magyar Budo 2000/1.)

Életem Mongóliában és Mandzsúriában

Mandzsúriai küldetésem

1938. májusában magához hivatott Ishihara tábornok, akit nemrég neveztek ki a Kyoto-i hadosztály parancsnokává.

A tábornok a rezidenciáján fogadott. Üdvözölt és azt mondta: „Yamaguchi úr, nagyon tiszteljük az erőfeszítéseit és eredményeit, amelyeket elért a fiatalok mandzsúriai feladatokra történő felkészítésében. Nagyon remélem, hogy a fiatalokkal ön is Mandzsúriába megy. Olyan emberekre, mint ön, rendkívül nagy szükség van a Manchukuo fejlődéséhez.”

Bár el akartam menni Mandzsúriába, de nagyon sok dolgom volt Japánban, ezért nem válaszoltam azonnal, s hallgattam. Mire a tábornok így folytatta: „Yamaguchi úr, tudom, hogy ez önnek sok kellemetlenséggel jár, de én már mindent előkészítettem önnek Mandzsúriában. Önre ott igazán nagy szükség van. Remélem, beleegyezik és segíti a hazáját Mandzsúriában. Sok dolog igényli a jelenlétét, melyeket ön nélkül nem tudunk befejezni.”

Szavai a szívembe hatoltak. Nem lehet nélkülem befejezni? Rendben. „Excellenciás uram, megyek!” – válaszoltam. A tábornok őszinte volt, s az én problémáim nem lehettek fontosak.

Még a Ritsumekan egyetemi idők óta éreztem a tábornok támogatását. Valahányszor a Goju-iskolának mérkőzése volt, őt mindig ott láttam. S amikor csak tehettem, én is meglátogattam. Aztán, amikor Ishihara tábornokot Maizuru-ból áthelyezték Kyoto-ba, tanítványaimmal szolgáltunk neki, mert ő visszautasította a katonai védelmet. Ez is egyik oka volt, amiért tiszteltem őt.

A tábornok felfigyelt egyik tanítványomra, Neichu Sou-ra. Nagyon tetszett neki, ahogyan Sou úr dolgozott és összebarátkozott vele. Azután, amikor a tábornok elkezdte szervezni a kelet-ázsiai szövetséget (To-A-Renmei), Sou úr nagyon keményen kezdett dolgozni. Sou úr ma az IKGA alelnöke.

Ishihara tábornokot nemcsak mint személyt tiszteltem, hanem a Manchukuo fejlesztésével kapcsolatos nézeteit is. Bízott abban, hogy a háború, amely már fenyegetett, az utolsó háború lesz, s ez után a világ békében fog élni, az ázsiai népek egyesülnek, s így erősebb lesz a béke. Az ő nézete jelentette a kulcsmegoldást a mongol és mandzsúriai problémákra. S amikor elfogadta ennek a projektnek a vezetését, s megalapította a Manchukuo-t 1932-ben, büszke voltam rá, hogy sikerült megvalósítani az elképzeléseit.

A japán embereket nagyon felizgatta a kínai főváros, Nanking megszállása, a Kanoe kabinet deklarálta, hogy nem ismeri el a Kuomintang kormányt és Japán belép egy hosszú háborúba. Ishihara tábornok úgy gondolta, hogy Mongóliának és Mandzsúriának független államoknak kell lenniük. Produdtív gazdaságot kellene felépíteniük és mintául kéne szolgálniuk a többi ázsiai országnak. Ez majd megnyitná az együttműködési kapukat Japán és Kína között. Ám a kínai kormány döntése nagyon sajnálatos volt a tábornok szemszögéből. Az ütközések helyszínei Észak-Kínától majdnem az egész kontinenst átszelték.

Láttam Ishihara tábornok csalódottságát. Azt mondta nekem: „Olyan emberek tervezik a nemzeti politikánkat, akik nem látnak előre. Japánnak hamarosan egy komoly helyzettel kell szembenéznie.”

Amikor elhagytam a rezidenciáját, megígértem, hogy a legjobban végzem dolgom Mongóliában és Mandzsúriában. Éreztem, ahogy megfeszül a testem, s tudtam, hogy akár az életemet is kész vagyok feláldozni a feladat teljesítéséért. A Goju-kai iskola kemény edzései felkészítettek erre. Azon az éjszakán visszatértem az edzőterembe és többször gyakoroltam a légzést a Sanchin és Tencho katában, egészen késő éjszakáig.

Ishihara tábornok megbeszélte az elhelyezésemet Kyowa-Kai-val. Ezzel a segítséggel minden komplikáció nélkül mehettem Mandzsúriába. Goju-tanítványaim kikísértek, majd Koreán keresztül beléptem Mandzsúriába és elértem Shinkyo-t.
(Magyar Budo 2000/2.)

Feladatok Kokuryu tartományban, Észak-Mandzsúriában

Ahogy megérkeztem Shinkyo-ba, meglátogattam Kyowa-Kai főhadiszállását. Ez volt az egyetlen szervezet, amelynek célja az együttműködés megszervezése a japánok és a helybeliek között. Kyowa-Kai minden tartományban, prefekturában és városban jelen volt azzal a feladattal, hogy felvilágosítsa az embereket és buzdítsa őket az együttműködésre a „Mennyei ország” építéséhez, ahol az összes ázsiai békében tud élni. Engem a feladataim északra szólítottak a Kokuryu-ko tartományba, ahol legrosszabb volt a helyzet. Kyowa-Kai irodába, Chichiharu-ba irányítottak. Ahogy beléptem az irodába, a legnagyobb meglepetésemre Hiravama úrral találkoztam, egy nagyon erős emberrel, aki a Takushoku Egyetemen végzett. Mi ezen a projekten már Japánban is együtt dolgoztunk és nagyon jó barátok lettünk.

- Nocsak, nocsak! – mondta – Már vártalak. Hallottam, hogy Mandzsúriába jössz és megtettem mindent azért, hogy ide irányítsanak. Sok mindenben szükségünk van a segítségedre. Hosszú idő telt el, nagyon örülök, hogy látlak.

Rövidre fogva az üdvözleteimet, azonnal a feladataim iránt érdeklődtem. Minden város megszervezte a saját városi közgyűlését, amelynek célja Mandzsúria megalakítása volt. Én lettem a Chichiharu város közgyűlésének a főtitkára. Megkértek arra is, hogy a helyi banditáktól próbáljak információkat szerezni a kommunistákról. Kokuryu-ko tartomány az orosz és külső Mongólia határa mentén volt. Az orosz kémek állandóan jelen voltak a határaink közelében. A mi feladatunkhoz tartozott mindennek a szigorú ellenőrzése és védelme. Hirayama úr figyelmeztetett, óvatosságra intett, mivel már nagyon sok emberünket megölték ezen a határon. Tudtam, hogy szerencsés vagyok, mert sokáig gyakoroltam a harcművészetet. A Kurama-hegyi bojtölések, edzések a vízesés alatt erős meggyőződést alakítottak ki bennem. Kész voltam szembenézni bárkivel és bármivel.

A városi közgyűlés főtitkára voltam és most mandzsúriainak öltözve hegyi falvakba fogok menni, hogy a banditákkal együtt harcoljak az orosz kémek ellen. Engem legelőször is az oroszok Mandzsúriában való mozgása érdekelt. Egy évvel az érkezésem után kitört a Namonhani incidens 1939. májusában. Az életem nagyon elfoglalt lett, éjjel-nappal próbáltam katonai információkat szerezni. Az orosz kémek is nagyon aktívak voltak. Megerősítettük a hadi felszereléseink őrzését és figyelmünk egy pillanatra sem lankadt. Az egyik feladatom volt az acél híd őrzése a Nonjan folyón. A híd fontos célpontját jelentette az oroszoknak, megpróbálták tönkretenni. Az embereimmel megtettünk minden előzetes felkészülést a híd védelmére. Magam is gyakran mandzsúriainak öltözve ellenőriztem a helyet. Egy este a szokványos ellenőrzést végeztem a füves parton. Július volt, de az éjszaka szokatlanul hideg lett. Egyszer csak a nagy fűben gyors árnyak mozgását fedeztem fel. Lassan tovább sétáltam a mozgás irányába. Vastag felhők takarták a Holdat, de a Kurama-hegyi éjszakai edzések mindenre felkészítettek. Észrevettem az alakokat a nagy fű mögött ülve. Mindketten mandzsunak voltak öltözve. A jelenlétem meglepte őket.

- Jó estét kívánok! – köszöntem rájuk és megkérdeztem: - Honnan jöttetek?

Egyikük azt mondta, nem tudtak aludni, így kijöttek sétálni. Továbbra is figyeltem őket, és azt mondtam, hogy a városi közgyűlés tagja vagyok, kövessenek engem. Egymásra néztek és felálltak. Azonnal éreztem, hogy a helyzet kezd veszélyessé válni, de én kész voltam megküzdeni velük és felvettem a Neko-ashi-dachi állást. Az egyik ember a kabátjából előrántott egy pisztolyt. Megrúgtam a kezét, melyből kirepült a fegyver. Hozzáugrottam és az öklömmel leütöttem. A másik megpróbált elfutni, de utolértem. Tőrt rántott, de egy gyors shutóval megütöttem és a hegyes szúrófegyver azonnal kiesett a kezéből. Mindketten vinnyogtak a földön a fájdalomtól.

Megkíséreltem kihallgatni őket, de semmilyen információt nem tudtam kihúzni belőlük. A katonai rendőrség elvitte őket, majd néhány nappal később megtudtam, hogy vallottak. Orosz kémek voltak és a hídhoz küldték őket. Később a mieink megtalálták az elrejtett robbanószerkezetet is, nem messze a hídtól. Mindketten Oroszországban kapták a kiképzést, onnan küldték őket Mandzsúriába. A kommunista párt tagjai voltak. Elmosolyodtam, amikor arra gondoltam, hogy ez volt az első olyan esetem Mandzsúriában, amikor a Goju-iskola karatéját alkalmaztam. Működött, ráadásul nagyon hatékonyan.

Idővel, amikor a veszély fokozódott, tudtam, hogy a harc az ellenséggel nem lesz mindig olyan könnyű, mint az első esetben. Még ezekben a nehéz időkben is folytattam az edzéseimet a Goju karate iskola szerint. Mandzsúriában rengeteg tanítványommal találkoztam, nagy segítségemre voltak. Nekik köszönhetően teljesíteni tudtam a feladataimat. A japán, orosz és mongol hadseregek keményen küzdöttek azokban a hónapokban. A mi katonáink karddal és bajonettekkel harcoltak a mechanizált orosz és mongol csapatok ellen. Ez egy tragikus küzdelem volt, mert bár a japánok hősiesen harcoltak, a haditechnikával legyőzték őket. Sokszor összeszorult az öklöm, amikor láttam a harcból visszatérő vérző japán katonákat, vagy amikor hallottam, hogy a tankokkal csupán benzines palackokkal szálltak szembe.

1940-ben Japán a 2 600 éves évfordulót ünnepelte. Ez jó év volt számomra. Mandzsúria eldöntötte, hogy harcművészeti küldöttséget küld Japánba. A delegációnak én lettem a vezetője. Körülbelül heten voltunk, szakértői a kínai kempo-nak, bo-jutsu-nak, kínai kardvívásnak, mongol birkózásnak, stb. Egész Japánban rengeteg helyen léptünk fel, és mindenütt nagy sikerrel. Tokióban a csoport a Nichi-man csarnokban lépett fel, nem messze az Iidabashi-tól. A Goju iskola képviselte a japán karatét, s nagy megbecsülésnek örvendett. Viszont a legnépszerűbbek a mongol birkózók voltak, akik nagyon férfiasak voltak és csak nagyon ritkán lehetett őket látni Mongólián kívül. Ez a birkózás-fajta nagyon különbözik a japán sumótól. Nem használják a „Dohyo”-t, azaz a kijelölt kört, és nem kapják el a „tari-rumi”-t, a sumoban használt lágyékkötőt. A mongolok a beállásnál fejüket egymáshoz közel tartva elkapják egymás tarkóját, majd keményen egymásnak feszülnek és lábaikkal megpróbálják egymást rúgva kibillenteni az egyensúlyból. Mire visszatértem a harcművészeti delegációval Japánba, megszületett a másik fiam, Gosen. Ő később az USA-ba utazott tanulni, a San Francisco-i Állami Egyetemre. Tanulmányai alatt megalakította a Goju-iskola klubot és elkezdett karatét tanítani San Francisco-ban. Később az elsőszülött fiam is San Francisco-ba ment és ugyanazon az egyetemen végezte tanulmányait. Gosei ma az IKGA USA-beli szekciójának a vezetője.
(Magyar Budo 2000/3.)

Munkások szervezése Honkeiko-ban

Amikor visszatértem a japán Kokuryo tartományból, áthelyeztek a főhadiszállásra, Shinkyo-ba. Faladatul kaptam a védekezés megszervezését. Elkezdtem önkéntes alakulatot toborozni fiatal és középkorú férfiakból. Közben érkezett a hír, hogy a Baitetsu and Co.-nál nagyszámú robbantásokkal és egyéb szabotázs akciókkal tönkretették a gyár berendezéseit. Az ok ismeretlen volt, de véleményem szerint a kommunista kémek beférkőztek a munkások közé. Röviddel ezután felkértek, hogy szervezzem meg a munkásokat és állítsam meg a kémek beszivárgását.

Honkeiko-ban senki sem várt rám. Vonakodva fogadták a főhadiszállás beavatkozását, ők maguk próbálták megoldani a problémát. Egyáltalán nem volt ínyemre a dolog, ezért amint beléptem az irodába, ordítva kerestem a felelőst. Az általános ügyek intézője vigyázzba vágta magát és tisztelgett. Mennydörgő hangon ordítottam rá, mire ő elszaladt. Nem sokára megjelent egy nagydarab ember kétségbeesett kifejezéssel az arcán és azt mondta:
- Ouchi vagyok az egyik igazgató. Mit keres a mi Kyowa-Kai-unknál?
Viselkedése elárulta nekem, a vezetőség nem elég erős ahhoz, hogy ellenőrizni tudja a helyzetet. Nagyon mérges voltam és azt mondtam:
- Nem szeretem elmondani benyomásaimat, mielőtt elkezdek dolgozni, de az önök vége úgy tűnik, vesztésre áll, és kétségeim vannak, hogy önök meg tudják állítani a berendezéseik tönkretételét.
Mire Ouchi úr megkérdezte:
- Azt hiszi, meg tudja oldani a problémánkat?
- Nekem nagyon sok tanítványom von itt, akiket Nichi-Man technikai iskolában Akita-ban és Kioto-ban tanítottam. Meggyőződésem, hogy meg tudom állítani ezeket az incidenseket. – válaszoltam.
- Yamaguchi úr, ön Yamaguchi a karate mester?
Igennel válaszoltam és ő mosolyogva mondta:
- Elnézést kérek öntől. Teljesen megbízunk önben, én is négy danos vagyok dzsúdóban.
Megkért, hogy fogjunk kezet. Attól a találkozótól kezdve Ouchi igazgatóval közeli barátok lettünk és nem találkoztam semmilyen ellenállással a munkám során. Körülbelül harminc tanítványom a Nichi-Man iskolából Honkeiko-ban dolgozott mérnökként. Az ő segítségükkel megalakítottam egy karate csoportot a Baitetsu and Co.-nál és még több más csoportot is a munkások között.

Ezután tanítványaimat különböző fontos pozíciókba juttattam és elkezdtem oktatni a karatét a munkásoknak is azzal a céllal, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Így idegen személyek nem tudtak elrejtőzni a munkások között.

Amikor két év után áthelyeztek Kanto tartományba, ott kellett hagynom Ouchi igazgatót, tanítványaimat és sok mandzsúriai munkást, akik mind nagyon jó barátaim lettek.
(Magyar Budo 2000/4.)

Nyugtalanság Kanto tartományban

Kanto tartományt a Tomanko folyó választja el Koreától, keleten pedig a Szovjetúnió határolja. Már régóta problémás tartománynak számított. Például 1920-ban a koreaiak megtámadták a Kishun-i Japán Követséget és egy tucat japánt megöltek vagy megsebesítettek.

Sok év telt el azóta, de a koreaiak nem nyugodtak. A koreai kommunisták ezt a tartományt tartották annak a helynek, ahol megszületett a koreai függetlenségi mozgalom Kim Nissei vezetése alatt. A népesség 80%-a koreai volt, 20%-a mandzsúriai. Elég egyértelműen érezhető volt a rendkívül erős japánellenesség.

Megálltam a tábornoki főhadiszálláson Shinkyo-ban, megtudni, hogy ki kérte a beosztásomat Kanto-ba, de nem adtak felvilágosítást.

Megérkeztem Kanto-ba, kezdtem kipakolni a holmijaimat, amikor megjelent egy küldönc és közölte vele, hogy a tartomány parancsnoka azonnal látni akar. Így pihenés nélkül azonnal indultam.
- Már vártam magát! – fogadott egy ismerős arc.
- Sasaki úr! Szóval maga kért ide engem!
Nagyon boldog voltam. Sasaki úr azelőtt a Shinko-i főhadiszállás mobilizációs részlegének főnöke volt. Akkoriban, ha találkoztunk, mindig kihasználtuk a lehetőséget, hogy megbeszéljük közös problémáinkat, még akkor is, ha közvetlenül nem is volt alkalmunk együtt dolgozni.
- A Kyowa-kai itt nagyon rossz állapotban van. Nincsenek kitűzve végeges tervek, bizonytalan helyzetben vagyunk. Azt gondolom, hogy az alkalmatlan vezetőket el kell távolítanunk, így kevesebb lesz a zűrös körzet. – vázolta a helyi szituációt.

Az információkhoz képest a japánellenes érzelmek itt sokkal erősebbek voltak, mint azt korábban gondoltam. Kommunista banditák különböző japánellenes röplapokat terjesztettek, emellett tovább folytatódott a koreai függetlenségi mozgalom. A hegyvidék pedig különösen előnyös volt a banditák számára. Azon az estén Sasaki úr házában vendégeskedtem, a jövőben megoldandó feladatainkról beszélgettünk. Nagyon kellemes érzés volt a barátomnál megpihenni, még mielőtt nekiláttam volna azon problémák megoldásához, amelyek majd az elkövetkező időben szinte minden percemet lefoglalják.

Mindjárt másnap neki láttam a munkának. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a koreai függetlenségi lázadás bármely pillanatban kitörhet. Igyekeztem ezzel kapcsolatban információkat gyűjteni, de nem sok eredménnyel jártam. A koreaiak és mandzsúriaiak nagyon kedvesek voltak, de fontos adatokat sosem szolgáltattak ki. A banditák kis csapatokban mozogtak a Kanto-i főhadiszállás-környéki hegyekben, de amikor katonáink támadást indítottak, eltűntek.

Mindent megpróbáltam, az embereimet is információ-szerzésre ösztökéltem, de mindhiába, képtelenek voltunk bármit is megtudni a készülődő akciókról.

Közben továbbra is kemény karate edzéseket végeztem, amelyek után felfrissült a testem és volt időm imádkozással egységesíteni az elmémet.

Egy napon mindent félretéve keményen edzettem. Már azelőtt is tanítottam karatét a főhadiszállás személyzetének és köztük volt néhány koreai és mandzsúriai, például M úr, aki egy fiatal, intelligens koreai volt. Kértem, hogy dolgozzon velem. Remekül dolgozott és segítettem, ahol csak tudtam. Barátok lettünk, és nagyon élveztük a közös munkát, bár észrevettem, hogy az arca gyakran eltorzul. Láttam, hogy gondolatai messze járnak, éreztem, hogy valamilyen problémája van, talán családi jellegű. Később kiderült, tévedtem.
- M úr, gondjai vannak? Ha igen, szóljon, megpróbálok segíteni.
- Nincsenek problémáim, csak éhes vagyok, uram. – válaszolta mosolyogva.
Aznap M úr karate edzése nagyon gyenge volt. Eldöntöttem, hogy beszélek vele. Magamhoz hivattam.
- M úr, itt egy függetlenségi mozgalom működik. Tud maga erről valamit?
Meglepettnek látszott. Folytattam:
- Nézze, én bízom magában és én tisztességes akarok lenni magával. A helyzet felettébb aggasztó. Gondolom, egyes vezérek erős ellenállási mozgalmat akarnak elindítani. Véleménye szerint elkezdődhet az úgynevezett Koreai Ellenállási Mozgalom? A koreai csapatok és Korea csendes. A maga barátait megölik vagy börtönbe kerülnek. Ha barátai elfogadják a koreai kommunista propagandát, egyértelműen szörnyű jövő vár rájuk. Sosem kérném öntől, hogy árulja el honfitársait, de meg kell próbálnunk megelőzni a tragédiát. Ön nagyszerű ember, ezért úgy gondolom, hogy a mozgalom vezetői megosztják önnel a terveiket. Cselekednünk kell, mielőtt még nagyobb baj lesz. Kérem, mondja el a koreai vezetőknek, amit most tőlem hallott.

A siker reményében egész este győzködtem M urat. Megértette álláspontomat, és megígérte, hogy időben szól a koreai vezetőknek. Cserébe én biztosítottam arról, hogy mindent megteszek azokért, akik nem mentek el túl messzire. M úr azt mondta:
- A koreai függetlenség nemzeti ösztön, de a kommunista mozgalmat nem szeretjük.
Csodáltam M urat, s úgy láttam, hogy nagyon szorgalmasan tanulmányozza a szituációt, és sokkal erősebb, mint gondoltam. Támogatásáról biztosított, noha szinte biztos lehetett benne, hogy honfitársai félreértik majd, és ferde szemmel fognak ezért ránézni. M úr nagyon aktív lett és mindenről tájékoztatott. Meghívták a függetlenségi mozgalomba, ahol számítottak a segítségére, sőt fontos pozíciót is kapott.

A Kempei (katonai rendőrség) és a civil rendőrség is tudott arról, hogy valami készülődik, de nem volt birtokukban semmi kézzelfogható konkrét tény. Én viszont mindenről tudtam. Aggódtam is, hogy kifutunk az időből. Az ellenállási vezetők november 3-ra (japán nemzeti ünnep) tervezték az akció megindítását. M úr arra kért, hogy ezt előzzük meg. Beszámoltam a Kempei vezetőségének. Nagyon meglepődtek és a megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy november 3-án kora reggel megelőző akciót indítottunk. Ennek során a rendőrség őrizetbe vett több, mint 400 embert, köztük a Kyowa-kai tagjait, sőt még néhány rendőrt is.

A kormány egyes vezetőinél közbenjártam, hogy az őrizetbe vettek rendes eljárásban részesüljenek, nem úgy, mint a kommunista vezetők. Sasaki urat ugyan már visszahívták, de elértem, hogy azok, akiket kényszerítettek a mozgalomban való részvételre, illetve ösztönösen viselkedtek, azok könnyű büntetéssel megússzák.

M úr bízott bennem, én pedig mindent elkövettem azért, hogy rászolgáljak a bizalmára. Örömömre szolgált, amikor értesültem róla, hogy a nyomozás után az őrizetbe vett polgárok többségét hazaengedték.

Az eset után megnőtt a mandzsúriai és koreai tanítványaim száma és megalapítottam edzőtermemet Kanto tartományban.

Nemsokkal később átvezényeltek Nekka tartományban, ahol a Pa-Loh kommunista banditái garázdálkodtak. Így az edzőtermet tanítványaim és M úr gondjaira bíztam, akik távollétemben is folytatták a Goju edzéseket.
(Magyar Budo 2001/1.)

Nekka tartományban

1944-ben Nekka tartományba költöztem, amely nyugaton Mongóliával volt határos, délen pedig a Nagy Falon túl Kína terült el. Pa-Loh kommunista kémei mindenütt megjelentek és az emberek nagyon nyugtalanok voltak. A harcok mindennapossá váltak.

A feladatom azt kívánta, hogy Shotoku-Ken-ben, Nekka hátországában szerezzem meg a katonai információkat. Teendőimhez tartozott továbbá, hogy a lakókat felvilágosítsam és igyekezzek meggyőzni Pa-Loh embereit az ellenállás értelmetlenségéről. Kineveztek a tartomány iroda vezetőjévé. Ez a lehető legveszélyesebb állás volt, mivel én lettem Pa-Loh első számú célpontja. A japán csapatok biztosították a hátország falvait a Pa-Loh támadásától. Megszervezték a parasztokat, és segítettek nekik hatalmas falakat építeni a falujuk köré. A környéket különböző zónákra osztották fel, amelyek közt volt olyan, ahová senki sem léphetett be. Ha ott találtak valakit, azt azonnal kivégezték. Ugyanakkor, ha az ellenség tudomást szerzett valamelyik ügynökünkről, azt vagy fogságba ejtették, vagy titokban kivégezték.

Már az első néhány hónapban, ahogy odakerültem, eltűnt négy ügynökünk, akik a tartomány falvaiban próbáltak információkat gyűjteni. Soha több nem hallottunk róluk, így halottá nyilvánítottuk őket.

Egy napon úgy döntöttem, hogy néhány faluba személyesen is elmegyek. Az is az igazsághoz tartozik, hogy legbelül sejtettem, engem is meg fognak támadni. Az embereim mindenáron velem akartak jönni, hogy megvédjenek, de én ezt nem engedélyeztem. A sejtésem a beosztásomra vezethető vissza. Egyrészt, ha el tudnak kapni, akkor 500 000 és 1 000 000 yen közötti összeg üti a markukat, másrészt pedig abban is reménykedhetnek, hogy valamilyen információt szerezhetnek tőlem. Így egyedül kitűnő célpont leszek számukra. Aggódó embereimnek azt mondtam: „Ne féljetek. Hozok nektek szép szuveníreket.” A falusiak részére vittem magammal pamut ruhaneműt, lisztet, és bort. Ők mindig nagyon kedvesek voltak hozzánk, és ezt szerettem volna viszonozni.

Karachin falu nagyon messze volt a Shotoku-i helyőrségünktől. Egy egész napon át mentem a sivatagon keresztül anélkül, hogy akár egy állattal, nemhogy még emberrel is találkoztam volna. A falu környékén viszont nagyon aktívak voltak Pa-Loh kémei. Amint megérkeztem a faluba, azonnal megláttam a mosolygós elöljárót. Nagyon meglepődött, hogy egyedül érkeztem. Odaadtam neki a magammal hozott ajándékokat. Közben láttam, hogy több gyanús alak feltűnően méreget. Kényelmesen elhelyezkedtem az elöljáró házában, de amikor leszállt az este, gyalog elindultam a faluba. Ahogy sétáltam az elhagyott falut körbevevő fal mellett, észrevettem, hogy két ember követ. Nem sokkal később megtámadtak. Az egyik elkapta a bal, a másik a jobb kezemet. Ekkor még nem tanúsítottam ellenállást, hagytam őket, hogy azt tegyék, amit akarnak. Tudtam, hogy rajtuk kívül még más is lesz itt. Nem sokára egy magas vékony férfi bújt elő a fal mögül, jobb kezében revolverrel. Ő volt a főnökük és arra utasította őket, hogy vigyenek hozzá. A két ember megpróbált mindkét oldalról előre tolni, de én nem mozdultam. Lejjebb helyeztem a súlypontomat és fölvettem a Sanchin-állást. Ebből az állásból több ember sem tudott volna kimozdítani se előre, se hátra. A főnök, miközben szidta az embereit, egyre közelebb jött hozzám, s rám célzott revolverével. Mozdulatlanul vártam, hogy közelebb jöjjön. Amikor elég közel volt, a Sanchin-ból hirtelen Neko ashi-ba álltam, nagy Kiai-val egyidőben elülső lábammal belerúgtam a fegyvert tartó karjába. A revolver kirepült a kezéből. A két másik embert gyors könyökütésekkel semlegesítettem. Megpróbáltak elszaladni, de mindkettőjüket Shuto-val újból megütöttem. Hang nélkül elterültek a földön. Észleltem, hogy a fal mögött emberek motoszkálnak.

Közelebb húzódtam a falhoz, hogy kiderítsem, kik azok. „Yamaguchi úr!” Megismertem Suzuki hangját, aki az egyik emberem volt. „Itt vagyok!” – mondtam. Nemsokára megláttam négy emberemet.
- Nagyon féltettük önt, hogy egyedül indult el. Két órával azután, hogy elment, követtük a faluba. Láttuk ezt a három férfit is, és azt terveztük, hogy elkapjuk őket. De mielőtt akcióba léptünk volna, ön mind a hármat leütötte. Az ön karatéja csodálatos volt. Lehetőségünk sem volt, hogy segítsünk magának.
Nevetve válaszoltam:
- Szóval maguk meglestek engem. Ez nagyon csúnya dolog.
Kiderítettük, hogy mindhárman kémek voltak és a vezetőjük Pa-Loh hadnagy volt. Mind a négy eltűnt emberemet ők támadták meg. Az általam elfogottak egyike egy 29 éves fiatalember volt, a neve Chin. Pa-Loh rákényszerítette, hogy belépjen hozzájuk és csak rövid ideje tartott velük. Paraszt volt, akit addig zaklattak, amíg nem csatlakozott. Úgy gondoltam, hasznomra lehet. Kihallgatásánál nagyon szigorú arccal szóltam hozzá:
- Chin, te megpróbáltál engem megölni, úgyhogy én most lelőlek. Kész vagy a halálra?
Nagyon elsápadt, én pedig folytattam.
- Elhiszem, hogy téged kényszerítettek a Pa-Lo-hba. Ezért, ha akarod, segítek neked új házat szerezni és adok neked jó fizetést is.
Először úgy nézett ki, hogy elfelejtett beszélni, de utána megszólalt.
-Maga igazán segíteni akar nekem?
- Igen, de neked ezért az embereimmel együtt segítened kell megvédeni ezt a falut a banditáktól.
- Köszönöm, uram. Megtiszteltetés számomra ilyen erős vezetőt szolgálni, mint ön, uram. Kérem, fogadjon el szolgájának. – mondta fellélegezve.
(Magyar Budo 2001/2.)

Küzdelem a kínai kempo mesterével

Segítettem Chin-nek lakáshoz jutni, megszerveztem a házasságát egy mandzsúriai lánnyal, nászajándékként sok pénzt adtam az asszonynak. Ettől a naptól Chin még jobban tisztelt engem. Már hosszú ideje dolgozott nekem amikor megbíztam egy különleges feladattal:
- Figyelj Chin! – mondtam neki. – A banditák a hegyekben rejtőzködnek és szenvedhetnek a pamut ruha hiányától, hisz ott fenn minden nagyon nedves. Én adok neked megfelelő ruhákat, s te próbáld meg ezeket eladni a banditáknak. De csak nekik adhatod el, senki másnak!
Annak ellenére adtam neki ilyen ruhákat, hogy még akkor is nehéz volt beszereznem, ha volt is rá pénzem.
- Mondd meg nekik, hogy a feketepiacon dolgoztál, amióta elhagytad a hegyeket és most a régi barátaidnak akarsz segíteni. Jó árat kérjél értük, nehogy gyanút fogjanak. Miközben üzletelsz, próbálj annyi információt szerezni, amennyit csak lehet. Nekem a következőkre van szükségem: hadi erejük, vezetőik, rendszerük, merre mozognak, milyen a fegyverzetük, mennyi a hozzá szükséges muníció mennyisége.

Ezzel az utasítással indult Chin a hegyekbe. Sajnos nem sikerült megfelelő információkhoz jutnunk. A banditák főhadiszállása mélyen a hegyekben volt. Ha valaki oda akart jutni, nagy lakatlan területeken kellett áthaladnia, ahol a banditáknak rengeteg ellenőrző pontjuk volt. Egy kívülállónak lehetetlen volt ezeken észrevétlenül átjutnia. Előzőleg számos más foglyot is megpróbáltam rávenni, hogy kémkedjenek nekem. Kapcsolataimnak köszönhetően sikerült több banditát meggyőznöm, hogy hagyják el a hegyeket és csatlakozzanak hozzánk. Erre a feladatra körülbelül húsz kémet használtam egészen a háború végéig. Ők hozzám tartoztak, és senki másnak nem engedtem meg, hogy igénye vegyék a szolgáltatásaikat. Annak érdekében, hogy elkerüljem az esetleges árulást, az embereim csak egyedül dolgozhattak.

Chin fokozatosan hozzászokott a fekete piaci árus élethez, igyekezett jó üzletember lenni és képes volt megszerezni a szükséges információkat. A banditák hittek neki, sikerült sok embert meggyőznie, hogy csatlakozzanak hozzánk. Embereimnek körülbelül a felét köszönhettem neki. Ezeknek ugyanúgy fizettem, mint Chin-nek, s volt, akinek a házasságát is megszerveztem. Chin megismerkedésünkkor megtapasztalta a karatémat, most pedig a barátságomat. Nagyon tisztelt engem és mindig keményen dolgozott. Amikor az embereimnek karatét tanítottam, érdeklődve figyelt bennünket. A felderítő munkában a jobb kezem volt, ezért úgy gondoltam, itt az ideje, hogy megtanítsam karatézni, képes legyen megvédeni magát.
- Chin, ha akarod, neked is tanítani fogom a karatét- ajánlottam.
- Köszönöm, uram. – hajolt meg felcsillanó szemmel – Boldoggá tesz.
Nagyon intelligens volt, jó tanítvány lett belőle. A kínai kempo is nagyon érdekelte. Egy napon, amikor befejezte a küldetését, s beszámolt az eredményéről, lelkesen hozzátette, hogy talált egy kínai kempo mestert.

Úgy döntöttem, találkozni fogok ezzel a mesterrel. Egyszer, amikor a kelet-ázsiai harcművész delegációval Japánban jártam, volt köztük néhány kínai kempo mester. Őket azonban nem találtam különösebben erősnek, ezért nem is volt kedvem tanulni tőlük. Amikor Kyoto-ban jártunk, megmutattam nekik az edzést a Ritsumekan Egyetemen. Javasoltam, edzzenek ott. Ám amikor meglátták a szabad küzdelmet, visszautasították az ajánlatomat. Az is lehet, hogy közülük néhányan előzőleg nem értékelték igazán az én karatémat, de amikor meglátták, nagyon elszégyellték magukat. Ettől a kempo mestertől viszont szerettem volna tanulni.

A mester egy hegyen élő öreg ember volt. A hegyekben fekvő Seiho város közelében lévő a Ryu-un (Sárkány felhő) kempo iskola alapítójának tartották, s azt mondták, nagyon erős.
- Az emberek, akik látták, azt mondták, úgy néz ki, mint egy sárkány amely a felhőkbe megy – válaszolta Chin a kérdéseimre.
Nem hittem el, de felkeltette az érdeklődésem. Mindenképpen találkozni akartam a mesterrel, látni a karatéját. Ám nagyon el voltam foglalva a munkámmal, s egy hát is eltelt a Chin-nel folytatott beszélgetés óta. Szerencsére ekkor Kinken-ből Karachin-ba kellett mennem, hogy megbeszéljem a védelmi problémákat. Onnan, amint véget ért a tanácskozás, Sekiho-ba mentem. Ez egy magányos kisváros volt, magasan a hegyekben, még a vonat sem állt ott meg. Amikor a mester címe után érdeklödtem , azt mondták, hogy a Ryu-gaku (Sárkány-hegy) lábánál él kb. 4 km-re a várostól. Végül találkoztam a Ryu Kaku Rei nevű öregemberrel. Most nem Shotuku város igazgatója, hanem Gogen Yamaguchi voltam, a Goju iskolából. Úgy 67-68 évesnek tűnt, nagyon vékony volt, mint egy darumadár, de szúrós tekintettel.

Bemutatkoztam: - Gogen Yamaguchi vagyok a Goju karate iskolából.
- Ryu Kaku Rei vagyok, a Ryu-un iskola alapítója. – válaszolta csendesen, de félelmetes hangon.
- Miért tette meg ezt a nagy távolságot? – kérdezte.
- Azt hallottam, ön egy igazi szakértő. Én is gyakorlom a karatét, azért jöttem, hogy tanuljak öntől.
Az öregember egy ideig méregetett, majd megkérdezte:
- Akarja most látni?
- Igen, uram. Nekem nagyon sok más munkám van, s nagyon értékelném az ön kempo bemutatóját.

Az öreg mester elvezetett a háza mögötti nyílt térre. Hátulról nézve még vékonyabbnak láttam, de így is teljesen ébernek tűnt. Meglepetésem csak nőtt, amikor elkezdte a küzdelmet. Meghajoltunk egymás felé s küzdő állásba helyezkedtünk. Az öreg nagyon különös állást vett fel, ami leginkább egy pókéra emlékeztetett. Úgy tűnt mintha úszni akarna a földön. Jól megfigyeltem s láttam, hogy a teste olyan alacsonyan van, amennyire csak lehet, a kezei pedig fölfelé nyúlnak. Az ujjai nyitva voltak, szemeimre céloztak. Nagyon nyugodtan mozgott. Éles tekintetét az ujjai mögül is jól láttam. Alakja olyan volt, mint egy rák a két előre tartott ollójával. Az ismeretlen felállás ellen Sanchin állásból azonnal Neko ashi-ba váltottam. Goju légzést használtam, a bal lábamat előre helyeztem felemelt ujjakkal. Jobb lábam egyenesen az ellenfelem felé irányítottam, két térdem nagyon közel tartottam egymáshoz, szinte összeértek, s lesüllyesztettem a csípőmet. Az állásom ugrásra kész leopárdéra emlékeztetett. A rák ollói ellen a leopárd karmaival akartam küzdeni. Erősen lélegezve közeledtem felé. Az öreg mester, aki eddig úszott a földön, elkezdte nyújtani a testét, mint egy kígyó. Szabadon forgolódott addig, ameddig úgy tűnt nekem, mintha fel kéne néznem rá. Felnőtt a földről és megtámadta a fejemet. A kezeiből sárkánykarom lett. Gyors mozdulatokkal, zuki-val, nukite-vel és geri-vel támadt, mint a villám. Az én nukite-met, amit hatásosnak tartottam, nagyon könnyen kivédte. Megpróbáltam a yoko geri-t, de csalódtam. A rúgásom az öreg helyett csak a levegőt találta el.

Küzdelmünk csupán néhány percig tartott, de úgy tűnt, mintha már több órája mérkőztünk volna. Újból egy hatalmas yoko geri-vel támadtam, de könnyen védte. Amint újra felvettem az állásomat, az öreg villámgyorsan közelített, s a szememben hirtelen óriásnak tűnt. A gonosz seiken-je megcélozta a gyomromat. Reflexszerűen védtem a bal kezemmel és ugyanabban a pillanatban megütöttem az alkarját. Az ökölütésem kemény volt, de ugyanabban a pillanatban lábam közé talált a mae geri-je. Kivédtem a következő ökölütését bal kezemmel, közben jobbal támadtam. De ezt is hárította. Le kellett guggolnom, kezemet a lábaim között tartva.

- Vesztettem, uram. – szólalt meg Ryu ugyanabban a pillanatban. Ő is a földön görnyedve tartotta a sérült alkarját. Mi volt a gyorsabb: az én zuki-m, vagy az ő mae geri-je? Hajszálon múlott, hogy mindketten megúsztuk a halált. Ryu szólalt meg először.
- Amióta csak tanulom a kínai kempot, még soha nem találkoztam egy ilyen vademberrel, mint maga.
- Számomra is ez volt az első küzdelem, melyet ilyen erős ellenféllel vívtam. Valószínűleg soha az életemben nem találkozom még egy ilyen erős emberrel.
Megköszöntem Ryu úrnak a bemutatót és elindultam visszafelé. A lovon ülve összerándultam a lábam közti fájdalomtól. Azon gondolkoztam, hogy milyen nagy és különleges ez a világ, s milyen erős lehet egy igazi kínai kempo mester.
(Magyar Budo 2001/3)

Mandzsúriai és mongóliai tartózkodásom alatt kétszer is használnom kellett a goju karatéból származó erőmet. Először amikor megküzdöttem Ryu Kaku Rei úrral, a Ryu-un kínai kempo mesterével, a második esetre pedig röviddel a háború vége előtt, a kommunista banditák támadásakor került sor.

Ez utóbbi eset 1945. május közepén történt, alighogy visszatértem egy hét után Kinken-ből, ahol megkaptam embereim jelentését. Egész nap zuhogott az eső. Chin aggódó arccal lépett be a szobámba:
- Uram, a kommunisták hamarosan támadni fognak – mondta.
Elsápadtam. A hír sokkolt. A szövetséges erők 1945. májusáig megsemmisítették a japánokat délen, támadták a szigeteket: Saipan-t, Tenyan-t, Iwojima-t és Okinawa-t, egyiket a másik után. Egyre közelebb kerültek Japánhoz. Egész Japán füstölgő romhalmazzá vált az amerikaiak B-29-es repülőgépeinek bombáitól. A frontvonalak Ázsiában is állandóan változtak, mint a mocsár. Nekka tartományban a kommunisták döntő csapásra készültek. Úgy tűnt, összehangolt csapatmozgásokról van szól. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képesek ilyen nagymértékű együttműködésre. Megkérdeztem Chin-t: tudja-e mikor, akarnak támadni?
- Nem tudom se az időt, se azt, hogy hol, de azt tudom, hogy sok kis csoport állandóan mozgásban van. Semmi kétség a felől, hogy támadni fognak. – válaszolta.
Az biztos volt, hogy a banditák fokozták aktivitásukat. Kémeink jelentették, hogy az általunk megfigyelt csoportok Shotokuban, Kihokuban, Barankenben és Kempeiben egyszerűen eltűntek.
- Rendben van, Chin. Próbáld megtudni a támadás időpontját és helyszínét. Használj fel bármit, amit szükségesnek látsz!

Chin és néhány másik kém elindultak megszerezni az információkat. Én pedig csak vártam és egyre idegesebb lettem. Eltelt három nap, utána négy … Aztán végre használható információt kaptam. Megítélésem szerint a támadás U városnál volt várható, Nekka és Kinken között. A támadást június 3-án körülbelül 1 000 emberrel tervezték. Az volt a tervük, hogy kiszabadítják bebörtönzött társaikat U városban s élelmet, fegyvert, muníciót és egyéb harci eszközt zsákmányolnak. U egy nagy város volt rengeteg civil lakossal és nagyon kevés japán katonával. A közelben, Nekka-ban és Kinken-ben viszont jelentős létszámú japán csapatok állomásoztak. Eddig ezért nem támadták U-t. Egy váratlan támadás viszont szinte kivédhetetlen volt. Megparancsoltam tehát kémeimnek, hogy folytassák az információgyűjtést.

Május 22-én beszámolót tartottam egy közös védelmi tanácskozáson, ahol részt vettek a hadsereg, a katonai rendészet, a különleges alakulatok képviselői és a Kyowa-kai. Ők kinevették a beszámolómat, azt mondták: ez nonszensz. Azt hitték, hogy ez lehetetlen, mivel a hadseregnek rengeteg ellenőrző pontja volt a közelben, így minden idegen csapatmozgást észleltek volna. Sőt, a katonai rendészet képviselője az asztalra csapott és mérgesen rám kiabált:
- Yamaguchi úr, csak nem gondolja, hogy ön az egyetlen, aki szerzett információkat! Ha az ön beszámolója korrekt, hogy lehet az, hogy a katonai rendészet és a különleges alakulatok nem kaptak ilyen információkat?
Én viszont tudtam, hogy jók az információim. A különleges alakulatok képviselője megkért, hogy támasszam alá az állításaimat.
- Kémeim ezeket az információkat a támadást tervező banditáktól szerezték.
- Rendes kémek nem tudnak ilyen információkat kapni a banditáktól, úgyhogy ki szerezné meg önöknek ezeket az adatokat?
Amikor megismételtem, hogy én volt banditákat használtam fel ehhez, újból kinevettek. Megmagyaráztam nekik, minként képesek a kémeim megtörni a banditák hallgatását. Persze, megértettem, hogy miért kételkednek a híreimben. Néha a saját kémeink árultak el minket, de eddig olyan pozícióban voltunk, hogy mindig meg tudtuk védeni magunkat. Ők viszont azt mondták, hogy veszélyes lehet elhinni a kémeim beszámolóját. Én azonban megbíztam a kémeimben. Az embereimet nagyon óvatosan válogattam ki és különösen megbíztam Chin-ben, amióta karatézni tanítottam. Úgy tűnt, veszélyes bármilyen információt közölni, még ha a Védelmi Tanács nem is veszi őket komolyan.

Végül azt mondtam a Védelmi Tanácsnak:
- A banditák mozgolódásából arra következtetek, hogy ezek az információk helyesek. Ha úgy döntenek, hogy nem veszik figyelembe, akkor nem segíthetek. Nekem nincsenek katonai eszközeim, hogy megvédjem a várost. Remélem, a hadsereg majd segíti a város védőit.

Felhívtam a figyelmüket a védelem megerősítésére. Megígérték, hogy értesítik a katonai őrsöket és riadóállapotba helyezik őket. Sajnos, csak kevés katonát küldtek U-ba.
(Magyar Budo 2001/4.)

Ahogy közeledett június 3-a, egyre jobban látszott, hogy az információim helyesek voltak. A katonai rendészet és különleges alakulatok megígérték ugyan, hogy megerősítik a védelmet, de nem igazán siettek betartani az ígéretüket. Ők továbbra is gyűjtögették az információkat, és azt mondták: képesek lesznek megvédeni a pozíciónkat. Nem csináltak semmi mást, annak ellenére, hogy én állandóan szállítottam nekik az újabb híreket. Chin és a többi emberem, ahogy közeledett a várható támadás időpontja, egyre elszántabbnak tűntek. Nekem sem volt tovább maradásom. Június 1-én embereimmel elindultunk U-ba. Meg akartam erősíteni a híreimet és ellenőrizni a város védelmét.

Amikor megérkeztem, a látottaktól szinte megkövültem. A megfelelő védelem hiányát látva azonnal berohantam a helyi katonai őrsre. Ám amikor ezt szóvá tettem, a parancsnok mérgében rácsapott az asztalra:
- Yamaguchi úr! Maga nekünk nem parancsolhat. Ne aggódjon a banditák miatt és ne idegesítsen minket rémhírekkel.

A kémeim jelentették, hogy a banditák eltűntek a tartózkodási helyükről és június 1. után kezdtek beszivárogni a városba. Ezért eldöntöttem, hogy megvédem a japán nőket és gyerekeket. Az embereim 2-án éjszaka összegyűjtötték őket és elszállásolták a Kyowa-kai irodában.

A hadsereg erősen tiltakozott és vissza akarták vinni a nőket és a gyerekeket az otthonaikba. Annak ellenére, hogy ezt a hadsereg nekem megparancsolta, úgy döntöttem: én ezt megtagadom. A nők és a gyerekek nem fizethetnek rá arra, hogy mi nem értünk egyet.

Eltelt a második nap is és megérkezett a döntő nap. A támadást hajnalra vártuk. Az órámra pillantottam, fél hatot mutatott. „Jó, várunk még harminc percet. Ha nem jönnek most, akkor ma már nem fognak jönni.”

Suzuki úrra néztem. „Ez egyáltalán nem biztos.” – mondta. Abban a pillanatban hallottuk meg a fegyverropogást és csatazajokat a kastély bejáratánál. „Megjöttek! Mindenki menjen fel az emeletre. Én lent védekezem!” – kiáltottam.

Embereim követték az utasításomat, én pedig két revolverrel elindultam lefelé. Mindenhonnan sírást hallottam, a sok bandita teljes erővel támadta a várost és gyilkolta a lakosságot. Kitört a pánik, mindenki össze-vissza rohangált, golyók, lövedékek süvítettek.

Lovas banditák álltak meg az irodánk előtt. Az ablakon át kilőttem mind a két revolverem tárát. Körülbelül húsz bandita támadt ránk lőfegyverrel és karddal. Öten vagy hatan betörték az iroda ajtaját és berohantak. A fegyvereim üresek voltak, ezért úgy döntöttem, hogy a goju karatét fogom használni önvédelemre. Megnyugtattam a légzésemet és felkészültem a harcra.
(Magyar Budo 2002/1.)

A szoba sötét volt, így a banditák nem használhatták a fegyvereiket anélkül, hogy egymást ne sebesítsék meg. A szemeim hozzá voltak edzve a félhomályhoz, s tudtam, hogy négy-öt embernek ellent tudok állni. Ebben a szituációban le kellett küzdenem az ellenséget, egyiket a másik után.

Kivédtem az első bandita támadását, aki megpróbált megütni a fegyverével. Yoko geri-vel megrúgtam a heréit, mire felüvöltött és elterült a földön. A második hátulról rám lőtt, de szerencsére célt tévesztett. A könyökömmel erősen eltaláltam. Következő ellenfelem egy véres kínai karddal akart megtámadni, őt a jobb öklömmel ütöttem ki. A harc átláthatatlan volt, de a kis szoba nekem jelentett előnyt. Rövid távolságból tudtak csak rám támadni, ami nekem nagyon megkönnyítette a küzdelmet. Ha közel jöttek, nukite, hiji ate, shuto és seiken technikákat használva kiütöttem őket. A fegyverek ellen tobi geri-t és yoko geri-t alkalmaztam. Sokkal szabadabban tudtam harcolni, mint amikor gyakoroltam. Itt ugyanis nem kellett törődnöm az ellenségem testi épségével. Néhány bandita megpróbált feljutni a lépcsőn, de őket lelőtték az asszonyokat és gyerekeket védő embereim.

Elszántan tovább támadtam a banditákat, igyekeztem eltalálni a szemüket, heréiket. Nagyon keményen küzdöttem és reméltem, kitartok addig, amíg megjön a segítség.

Kiabálást hallottam a bejárat felöl és a banditák elkezdtek kihátrálni. Valószínűleg visszavonulási parancsot kaptak. Az embereim lejöttek és érdeklődtek: megsérültem-e? Szerencsére csak a bal kezemen volt egy tőrvágás. Felmentem a lépcsőn, hogy jobban szemügyre vehessem a csatateret. Nos, a visszavonuló banditák mindent elloptak, amit tudtak: fegyvereket, puskaport és egyéb felszereléseket. Még a teherautónkat is magukkal vitték. Hét óra volt.

A mi erősítésünk csak azután érkezett, miután a banditák már a várost is elhagyták. Mivel nem vették komolyan a figyelmeztetésem, nagy volt a veszteségünk. Ezeket mind kivédhettük volna, ha előzőleg hallgatnak rám.

Röviddel azután, hogy a banditák elmentek, elhagyott minden erőm, le kellett ülnöm. Negyven percig vívtam velük közelharcot. Annak ellenére, hogy mindig is nagyon keményen edzettem, ez a küzdelem rettenetesen kifárasztott.

Röviddel a banditákkal vívott harc után visszatértem Nekka-ba.

Úgy döntöttem, hogy keresek egy kínai kempo mestert. Kyoku urat ajánlották nekem. Nem tudtam, hogy gyakorolja a kempo-t, pedig már azelőtt is találkoztunk. Ő tábornok volt s korábban személyzeti főnök Go Hai Fu-nál és kínai háborús fejedelem saját katonákkal. Az ő kempo-ja nem volt olyan gonosz, mint a Ryu-un stílus, hanem lágy és ügyes. Amikor megkértem, hogy mutasson egy kata-t, nagyon készséges volt. A kata, amit bemutatott, az úgynevezett Tai Kyoku Ken formákhoz tartozott. Ezeket a kata-kat a mai Kínában egészségmegóvó gyakorlatként használják. Kyoku azt mondta nekem, hogy ő is ezért tanulta meg ezt a kata-t és szerinte nagyban hozzájárul a szellemi fejlődéshez is. Nekem azonnal megtetszett ez a forma, mert nagyon szelíd, lágy és egyszerűen gyönyörű volt. Viszonzásul én bemutattam neki a Sanchin és Tensho kata-t. Nagyon meglepte az erős légzés a kata-kban, de nagyon tetszettek neki. Ettől kezdve nagyon jó barátok lettünk. Amikor szabad voltam, mindig meglátogattam és együtt edzettünk. Volt egy kicsi edzőterme, ami nagyon megfelelt nekem. Kyoku egy roppant szelíd ember volt, de megvolt benne mindaz, ami tipikus egy távol-keleti tábornokban. Egy napon a katonai rendészetünk elfogta Kyoku urat, mint veszélyes személyt. Én ismertem a lágy természetét és elleneztem a letartóztatását. Mindent elkövettem, hogy ki tudjam szabadítani. Végül kiengedték, mert felelősséget vállaltam érte. Ettől a barátságunk még erősebb lett. Azt mondta: „Yamaguchi úr, ne legyen csalódott, de a japán hadsereg hamarosan megadja magát a szövetségeseknek. A háborúnak nem sokára vége.”
- Ne vicceljen velem ilyen dologban. Én tiszteletben tartom a véleményét, de ez a nézőpont, hogy a japánokat legyőzik, hihetetlen számomra.
- Nem, uram, ez igaz. Tudom, hogy rossz önnek hallani ezeket a híreket, mégis nem sokára bekövetkezik. Megkérem: ezt ne mondja el senkinek.
Azután hirtelen témát váltott. Egy hónappal a figyelmeztetése után vége lett a háborúnak, úgy ahogy megjósolta. A hírei igazak voltak. Azon a napon, amikor Japán kapitulált, felhívott engem és állást kínált. Megköszöntem a kedvességét és visszautasítottam. Elmagyaráztam neki, hogy szembesülni szeretnék sorsunkkal a többi honfitársaimmal együtt. Odaajándékoztam neki a kedvenc japán kardomat (Bizen, az egyik legjobb kardkészítő csinálta). Utána elmentem. Könnyekkel a szememben, mindkettőnk legnagyobb bánatára.
(Magyar Budo 2002/2.)

Vége a II. világháborúnak – élet a börtönben

1945. augusztus 15. - a végzet napja. Vége lett a háborúnak és legyőztek minket. Mi lesz Japánnal? Mi lesz Manchoukuo-val? Augusztus 8-án Szovjet Oroszország megszegte az orosz-japán semlegességi szerződést és hadat üzent Japánnak. Katonákat küldtek Mandzsúriába, amely gyakorlatilag katonailag kiürült, miután a gépesített Kanto csapatokat elküldték a déli frontra. Nem sokára sok orosz bevonult Nekka-ba. Az ott maradt gyalogságot gyorsan legyőzték és megsemmisítették. Az orosz katonák és a banditák rengeteg japánt meggyilkoltak. Pokollá vált a föld. Sok kis japán csoport egészen a megsemmisítésig harcolt az oroszok ellen. Nagyon sokan, beleértve a nőket is, az öngyilkosságot választotta. A háborúnak vége lett. Megpróbáltam elviselni a rajtam eluralkodó szomorúságot. Ishihara tábornok terve volt felépíteni Manchoukuo-t, az egész életemet ennek szenteltem. Szomorúságom dühhé változott.

„Engem nem győzhetnek le. Yamaguchi-t a Goju iskolából soha nem győzhetik le” – mondtam magamnak és eldöntöttem, hogy Japán újjáépítésén fogok dolgozni.

Nekka-t megszállták a szovjet katonák. A japán katonákat és a civileket, akik együttműködtek a hadsereggel, bezárták Shotoku-ban egy ideiglenes táborba, méghozzá úgy, hogy a férfiakat elválasztották a családjaiktól. Az embereimmel együtt táborba hurcoltak, engem pedig betett egy magánzárkába GPU (a legfélelmetesebb szovjet szervezet – titkos rendőrség). A helyzet ironikus volt, ugyanígy magánzárkába helyeztük az elkapott kémeket. Gúnyosan elmosolyodtam. A magánzárkámba belépett egy mandzsúriai és megszólított: „Yamaguchi úr!” orosz hadnagyi egyenruhát viselt. Ez az ember Ro, a korábbi háztartási alkalmazottam volt. Én mindig is nagyon kedves voltam hozzá, talán túl közel is állt hozzám, hogy észrevegyem a valódi érzelmeit. Az embereim tudtak a különleges feladataimról, de nem hittem, hogy Ro képes lett volna átlátni az igazi feladataimat. Mindig is nagyon vigyáztam a titkaimra. Hivatalosan én a Shutoku-Ken igazgatója voltam és nagyon csodálkoztam volna, ha ő mással is gyanúsított volna. Nagyon reméltem, hogy ez így is van. „Yamaguchi úr – mondta – én mindent megteszek, hogy megvédjem önt attól, hogy megöljék.” Kinyújtózott és hozzátette: „Vigyázzon magára.” Miután kezet ráztunk, elment.

A kihallgatóm egy GPU ezredes volt. Nagyon vékony volt és sokkal inkább mongolra hasonlított, mint oroszra. Kinézetre nagyon veszedelmes egyénnek tűnt. „Yamaguchi úr, én biztos vagyok abban, hogy ön a japán GPU tagja. Remélem, okosan viselkedik”- mondta. Sejtettem, hogy az ellenségem tudott a különleges feladataimról. „A vesztes GPU-nak be kell számolnia a győztes GPU-nak az összes titokról.” – tette hozzá. Meg akarta tudni a titkos kódlistánkat, de még ha tudtam volna is, akkor sem árultam volna el. – „ A GPU főnökének minden kódot ismernie kell.” – mondta. Ha elmondtam volna a titkainkat, mások szenvedtek volna ezért, de soha nem mondtam volna el, még a halálom árán sem.

Az ezredes nagyon mérges lett: „Ha nem adja át az információkat, megparancsolom, hogy lőjék le önt.” Egy sáros fal elé állíttatott és a kivégző osztag rám célozta a fegyvereit. „Lőni fognak, ha nem válaszol!”

Be kell vallanom, nem akartam meghalni. Feleségem és szeretett gyermekeim Japánban voltak, legalábbis reméltem ebben a pillanatban. Ha meg kell halnom, akkor nyugodtan fogok. Vallásom és harcművészeti edzésem felkészített erre. A Kurama-hegyi edzések meggyőztek engem. Szembe találkoztam a halállal. Tudtam, annak ellenére, hogy szeretnék élni, ezt nem kerülhetem el. Kész voltam szembenézni a sorsommal.

„Nem tudom a választ a kérdéseire, igazat mondtam önnek. Japán szamuráj soha nem hazudik. Ha akarja, lövessen le.”

Behunytam a szemem. Pillanatokon belül halott leszek. Teljesen nyugodt voltam. Magam előtt láttam a gyermekeim, feleségem, tanáraim, embereim arcát. Ekkor az ezredes megérintette a vállamat és azt mondta: „Yamaguchi, a hozzáállása kitűnő. Mindegy, hogy ki mekkora nagy ember, senki sem lehetne olyan nyugodt az élete utolsó pillanataiban, mint ön. Maga egy igazi szamuráj. Rendben van, kövessen!” Megfordult és elindult a szobája felé.
(Magyar Budo 2002/3.)

A kihallgatások ezzel nem fejeződtek be. Mindenesetre az ezredes változtatott a hozzáállásán. Azelőtt sokkal kegyetlenebb volt, most már inkább barátságosabb. Az információ iránti „éhsége” viszont ugyanolyan erős volt, mint előtte.

„Milyen feladatokat kapott a császártól? Milyen tetteket követett el Oroszországgal szemben?” Ilyen kérdésekre következőképpen válaszoltam: „Azelőtt Japán és Oroszország között semlegességi szerződés volt érvényben. Ezt a szerződést önök megsértették. Mi, japánok a Pa-Loh ellen léptünk fel és soha nem a szovjetek ellen. Az ehhez hasonló kérdések három hónapon keresztül folytatódtak. Az év végén elvittek Shotoku-ból.

Egy teherautóra tettek fel tíz őrrel. Azon gondolkoztam, vajon most a hegyekbe visznek engem kivégzésre? Felkészültem arra, hogy ezek az utolsó pillanataim. Teherautónk viszont nem fordult a hegyek fel, hanem folytatta az útját Kinken irányába. Menetközben találkoztunk japánokkal, akik hosszú sorokban meneteltek Kinken felé, a gyűjtőhelyre. Kaptam tőlük egy nagy télikabátot. Lassan megbizonyosodtam róla, hogy nem fognak kivégezni, ennek ellenére csodálkoztam azon, hogy miért van velem tíz katona. Őrzésemre ez túl sok.

- Szerintem Kinken-be visznek. – szólítottam meg a kísérő csapatom századosát. – Ha ez így van, miért nem hagynak engem is menetelni az úton a többi japánnal együtt?
Mosolyogva válaszolt: „A Pa-Loh követeli önt, de az ezredesünk azt mondta neki, hogy szüksége van magára és megtagadja a kiadatását. Ezért kaptuk a parancsot, hogy védjük meg önt egy esetleges Pa-Loh támadástól. Az ezredesünk önt egy igazi szamurájnak tartja.”

Kinken-ben leparancsoltak a kocsiról és az új kabátomban beléptem a hadifogolytáborba.

Hadifogolytáborban

Egy napon az őrnagy, a hadifogolytábor parancsnoka autóbalesetet szenvedett és kificamította a vállát.

Az őrnagy nagy termetű ember volt és három doktor sem bírt vele. Mindent megpróbáltak, hogy visszategyék vállát a helyére, de csak egyre nagyobb fájdalmat okoztak neki. Senki sem tudott rajta segíteni. Az őrnagy mérgesen ordítozott az orvosokkal. Látva ezt, odaléptem. „Én rendbe hozom a sérülését” – mondtam. Bementünk egy üres szobába, mindenki más kint maradt. Megkértem az őrnagyot, hogy próbáljon körözni a karjával és miközben ezt csinálta, visszaillesztettem helyére a vállát. Az őrnagy nagyon boldog volt. Goju karate edzés közben megtanultam az ilyen sérülések kezelését, úgyhogy nem jelentett gondot az őrnagy vállficama sem.

Az őrnagy azt mondta: „Ő egy kiváló doktor.” és átvezényelt engem csontkovácsnak a kórházba. Nagyon sok orvos dolgozott a klinikán, de egyikük sem volt csontkovács. Úgyhogy ők is nagyon megörültek nekem. Később a foglyok egyre nehezebb munkát kaptak, ami sokszor meghaladta a képességüket és nagyon sokan megsérültek. Közülük nagyon sok volt a ficam és a törés. Szerencsére mindenkinek tudtam segíteni. Nemsokára átszállítottak minket a Kinken-i táborból. Közülünk nagyon sokan örültek ennek, mert azt hitték, hogy hazamegyünk Japánba. De nagy csalódás ért mindenkit, északra meneteltünk. Arubaruto-ba érkeztünk, Külső Mongóliába. Feladtuk a reményt, hogy visszatérünk Japánba.

Az orosz katonák tudtak a ninjáról meg más okult japán művészetről. Gondolták, hogy ennyi fogoly között lesz olyan ember, aki ismeri ezeket a művészeteket. Mi ezt tagadtuk, de ők nem hittek nekünk. Engem találtak meg: „Yamaguchi, te biztosan egy vagy azok közül. A barátaid azt mondták nekünk, hogy a kezeddel deszkát vagy követ is eltörsz.” Valaki biztosan beszélt nekik a karatémról. Azt válaszoltam: „Japánban van karate, mint egyik a harcművészetek közül. Természetesen el tudunk törni deszkát vagy követ, de ez nem az úgynevezett okult művészet.”

Gyülekezni kezdtek az oroszok és felkértek, hogy mutassam meg nekik a karatét.

Gyorsan készítettem néhány eszközt, kusari-gama-t, jo-t és ezekkel tartottam nekik bemutatót. Utána bemutattam néhány technikát: nukite, seiken, ura uchi, shuto és geri. De őket ez nem győzte meg, és hoztak néhány tűzálló téglát. „Ha el tudod törni a követ, akkor ezek a téglák nem jelenthetnek problémát. „

Elgondolkodtam és elhatároztam, hogy megmutatom az oroszoknak, milyen erős a karatém. „Én inkább áttöröm ezt a falat, mint ezeket a téglákat.” – mondtam.

Táborban az épület mellett volt egy fal vályogtéglából. Igazat megmondva, fogalmam sem volt, hogy át tudom-e törni a falat. De nekem minden áron ezt meg kellett csinálnom. Erős tigrisszerű légzéssel, jobb könyökömmel és hangos kiai-val beleütöttem a falba. A három láb széles fal betört és egy méter átmérőjű lyuk tátongott rajta. Nemcsak a japánok, akik először csak csendesen néztek, hanem az oroszok is egyszerre felordítottak: „Hurrá!”

Boldog voltam, feléjük biccentettem a fejemmel, arra gondoltam, hogy az oroszok most jobban megértenek minket, japánokat és jobban fognak bánni velünk.
(Magyar Budo 2002/4.)

A fogolytáborban találkoztam az egyik Kagoshima-i elöljárómmal, Kamimura úrral a Shutoku ken főtitkár helyettesével. Saigo úr mellett – aki a Kagoshima prefektúra legnagyobb politikusa volt – ő volt a második legbefolyásosabb ember. Igazán nagyon örültem, hogy találkoztam Kamimura úrral. „Mindketten Satsuma tartományból jöttünk. Óvatosan, de a legjobban kell dolgoznunk annak érdekében, hogy mindegyik japán honfitársunk hazatérhessen. Még ha mi ketten is leszünk az utolsók, ezt a feladatot teljesítenünk kell.” – szólt hozzám. Kezet ráztam vele, és azt mondtam: „Örülök, hogy megosztotta velem az érzelmeit, amelyekkel én teljes mértékben egyetértek. Mindent tegyünk meg azért, hogy mindenki visszatérhessen Japánba.”

Legnagyobb bánatomra Kamumura urat áthelyezték egy másik táborba. Később sikerült megszerveznem a Satsuma társaságot úgy, ahogy ezt Kamimura úr megtervezte. Valamennyien mindent megtettünk a legjobb együttműködés érdekében a táboron belül. Megtartottuk a hadseregi felépítést egészen addig, amíg vissza nem tértünk Japánba. Megtartottuk a katonai rangunkat és fegyelmet. Legnagyobb meglepetésemre a táboron belül a magasabb és alacsonyabb osztályon belüli emberek is jól kijöttek egymással és együtt tudtak dolgozni a közös cél érdekében.

A Satsuma társaság mind a kétezer tagja haza is tért Japánba, egyetlen öregember kivételével, aki túl idős és gyenge volt az úthoz.

Még mielőtt sikerült egységbe kovácsolni a csapatot azért adódtak problémák is. Egyszer például kénytelen voltam küzdeni egy Marui nevezetű ember ellen. Később rendes ember lett belőle, együtt is tudtunk működni, de az eleje igazán kemény volt.

A Suzuki hadtest egy olyan szervezet volt, amely tömörítette a volt börtönviselt embereket. Ennek a csapatnak Suzuki úr volt a vezetője, annak ellenére, hogy ő sohasem volt rab, de a fogolytáborban tiszt volt. Marui a Suzuki hadtest főnöke volt és fizikai erejének köszönhetően nagyobb befolyással bírt, mint maga Suzuki.

Ennek a csapatnak a tagjai mindent elkövettek azért, hogy kerüljék a munkát, ételből és egyéb ellátmányból viszont többet vettek, mint bárki más. Erőszakos akcióik sok szenvedést okoztak a többi fogolynak.

Amikor tudomásomra jutott ez a szituáció, nagyon mérges lettem. Kitayama urat, aki katonaorvos és a japán kendo szakértője volt, szintén felháborították ezek az esetek. „Yamaguchi úr, ez az ember nagyon gonosz, ha nem teszünk valamit, a foglyok egysége meg fog bomolni. Azt hiszem, szavakkal nem tudjuk őt meggyőzni. Márpedig ha ők nem változnak meg, a többi fogoly tovább fog szenvedni.” – mondta. „Kitayama úr, én majd beszélek Marui-val. Adjon nekem lehetőséget, hogy megoldjam ezt a problémát.” Ettől a pillanattól kezdve vártam az alkalmat, hogy beszélni tudjak Marui-val. Tudtam, nehéz lesz szavakkal meggyőzni, ezért elhatároztam, hogy végső esetben megküzdök vele.

Egyik nap, amikor nem voltam a tábori kórház irodájában, Marui az embereivel megtámadta az irodát, verték a katonákat, mindent szétvertek, ellopták a páciensek személyes holmijait. Kitayama doktor ráüvöltött Marui-ra és az embereire: „Nem engedhetjük meg, hogy úgy viselkedjen, mint egy őrült. Menjen dolgozni!” Marui csapata engem is utált, mert tudták, hogy a doktor úr oldalán állok. Végre itt az alkalom, hogy cselekedjek. Marui és az emberei már vártak. Az egész csapat gyilkos tekintettel nézett rám. Mindannyian tele voltak tetoválva és büszkék arra, hogy már voltak börtönben. Könnyen hihető volt, hogy a gyilkosság nem jelent semmit számukra. Tapasztalataimból kiindulva tudtam hogy képes vagyok legyőzni őket, de nem akartam több bajt, mint amennyi szükséges. „Marui, te úgy viselkedsz, mint egy vezető, de azt, amit tettél, az egy kicsinyes lopás. Amíg nem voltam itt, te kegyetlen voltál a gyengékkel és elloptad mások holmiját. Ha igazi férfi vagy, gyere, küzdjünk meg egyenlő feltételek mellett.

Szólt az embereinek, hogy maradjanak ki ebből és rám támadt egy tőrrel a kezében. Beálltam neko ashi dachi-ba és felkészültem a harcra. Nekem rontott. Erős goju légzést használva könnyedén kivédtem a támadását. Képtelen volt bármit is csinálni, s csak mereven bámult rám. Én meg tereltem őt magam előtt, amíg nem ért el a falig és már nem tudott hátrálni. Fokozatosan elsápadt és leült a fallal szemben. „Yamaguchi úr, rosszat cselekedtem. Tegyen velem, amit akar.” Marui meghajolt előttem. Az emberei pedig döbbenten figyeltek.
(Magyar Budo 2003/3.)

Azon az estén Marui meglátogatott és egész éjszaka beszélgettünk. Következőt mondtam neki: „Miután legyőztek minket és fogolytáborba zártak ide Külső-Mongóliába, mindannyiunknak ugyanolyan körülmények közt kell élnünk. De az embereid jobban akartak élni, mint a többiek. Nekünk japánoknak egyesülnünk kell. Még ha fel is kell áldoznunk önmagunkat, mindent meg kell tennünk azért, hogy minden fogoly biztonságban hazajusson. Ez az igazi ember útja.” Marui majdnem elsírta magát. Megígérte, hogy ezek után segíteni fogja a foglyokat. Udvariasan megkért, hogy legyek a vezetője. Megállapítottam, hogy Marui tulajdonképpen jó természetű igazi férfi. Meggyőzte az embereit, hogy kövessék a példáját és megszervezték a Bo-csoportot. A csoportja megvédte a foglyokat a spicliktől és minden más gonosz embertől. Senki sem árult el minket és végül minden fogoly hazatért Japánba. Marui és az emberei nagyban hozzájárultak ehhez a teljesítményhez.

A fogolytábori élet borzalmas volt, minden képzeletet felülmúló. Ezt nem tudja megérteni, csak az, aki ezt megtapasztalta.

A mi fogolytáborunk Arubarutu, Külső-Mongóliában volt. Egy kis sivatagi falu peremén alakították ki. Mindig fújt a szél és hideg volt. A kőépületet az orosz és mongol katonák használták, a foglyok pedig kutyafuttában összetákolt barakkokban laktak. A tábor négy sarkában magas őrtornyok álltak. Minden toronyban őrség volt „Mandolin” fegyverekkel. A tábort egy fakerítés vette körül, amelyen csak egy kapu volt. A fakerítésnél még volt egy dupla drótakadály is. Az ételünk egy kis adag fekete kenyérből és levesből állt össze. A leves 20%-ban vörös bab volt és 80%-ban víz. Ezt kaptuk, ameddig ott voltunk. A munkánk kétféle volt: vagy téglákat gyártottunk a gyárban vagy ástuk a homokot a sivatagban. Mind a kettő nagyon megviselte az embereket, de mindenki inkább a gyárban szeretett lenni, mert kint nagyon hideg volt. Minden reggel beosztották, hogy ki hova megy, majd a csoportok főnökei elvezették az embereiket. Olyan vezetőknek, mint Kitayama úr, köszönhetően az öreg és gyenge foglyok mindig a gyárba kerültek. Hatkor keltünk és elfogyasztottuk a szegényes reggelinket. A munkabeosztások 7-kor történtek. Sok idő eltelt a foglyok ellenőrzésével. A katonák, sőt még a tisztek is eléggé gyengén számoltak, úgyhogy a csoportjainkat újból és újból átszámolták. Ez idő alatt rettenetesen szenvedtünk a csípős hidegtől. Mialatt vártuk az ellenőrzés végét, dörzsöltük az orrunkat, lépkedtünk és rugdostuk a földet, ökölbe zártuk a kesztyűben lévő kezeinket és közben tapsoltunk, hogy ne fagyjunk meg. Végre elindultunk, de a befagyott földön állandóan csúszkáltunk és elestünk. Az orosz és mongol katonák rugdostak minket előre, s közben állandóan üvöltötték, hogy davaj, davaj (gyerünk, gyerünk). Mi japánok ilyenkor megfogtuk egymás kezét, s megpróbáltuk egymást bátorítani és segíteni. Külön egyéni és csoport teljesítmény volt meghatározva minden munkához. Ha ezt nem tudtuk teljesíteni, kényszerítettek bennünket, hogy tovább dolgozzunk, emellett csökkentették az étel adagunkat. A táborban egymást segítettük, hogy tudjuk teljesíteni az előirányzottakat. Ha a feladat teljesíthetetlennek látszott, megpróbáltunk tárgyalni a tábor parancsnokával.
(Magyar Budo 2003/4.)

Egyéves tábori élet után információkat kaptunk egy másik külső-mongóliai táborból, Ulan Bator-ból. Az információk sok fogoly haláláról szóltak, amelyet úgy „becéztek”: hajnali imádkozó. A mi Arubarutu-i táborunk volt az összes külső-mongóliai hadifogolytábor parancsnoki központja, úgyhogy nagyon könnyű volt megszerezni az információkat a többi táborból.

Yoshimura, a hadifoglyok parancsnoka mindent elkövetett azért, hogy különböző kedvezményeket szerezzen az oroszoktól vagy más külső-mongóliai elöljáróktól. Ezért hihetetlen kegyetlenséggel bánt a fogolytársaival. Azokat, akik nem teljesítették a normákat, arra kényszerítette, hogy éjszaka álljanak kint az ajtó előtt mínusz 50 fokos fagyban. Reggel holtan találták őket. Ezt a halált hívták „hajnali imádkozónak”.

Halálra fagytak és általában térdeplő pózban találták őket, mintha imádkoznának. Yoshimura igazi neve Shigeyoshi Ikeda volt, és eredetileg őrnagy volt a katonai rendészeten. Miután visszatért Japánba, háborús bűneiért ötévi börtönre ítélték. Nem csak én, hanem az összes hadifogoly utálta Yoshimura-t és kegyetlen követőit, akik a saját honfitársaikat gyilkolták. Marui és a Bo csoport emberei mindenkinél jobban utálták és meg akarták ölni.

Hozzánk továbbra is érkeztek az információk, hogy Yoshimura változatlanul használja a „hajnali imádkozót”. Azért, hogy megpróbáljuk megállítani ezeket a borzalmas gyilkosságokat, eljuttattuk Yoshimura-hoz a hírt, ha folytatja a gyilkolást, kivégezzük. Ennél többet nem tehettünk annak érdekében, hogy megállítsuk ezt a kegyetlen gyilkolást.

Olyan embert, aki elárulja a honfitársait és gyilkolja őket, hogy saját magának szerezzen kedvezményeket, nem is hívhatunk embernek. Nagyon utáltam őt.

Hazatérés

1947. nyarán felcsillant a remény, hogy hazatérhetünk. Megjött az ősz, de ez olyan volt, mint Japánban a tél. Nagyon hideg lett, amikor elhagytuk Arubarutu-t és elindultunk Japán felé. Egy szibériai és külső-mongóliai határfaluban gyülekeztünk Ezután elindultunk Nahatoka felé. Nem messze tőlünk egy ideiglenes táborban helyezték el Yoshimura csapatát is. Marui az embereivel meg akarta támadni őt. A többiek is úgy érezték, hogy Yoshimura elárulta Japánt és büntetést érdemel. Természetes volt, akik elárulták Japánt, azt fogják követelni, hogy ne küldjék őket haza. Azok, akik ölték és kínozták a japánokat, arra kényszerültek, hogy lemondjanak még az ötletről is, hogy hazatérjenek Japánba.

Yoshimura elleni gyűlölet nagyon erős volt és minden fogoly a halálát kívánta. A mi táborunkba, mivel itt volt a parancsnokság, érkezett be az összes kérvény ebben az ügyben.

Yoshimura viszont próbált erőt sugározni az új egyenruhájában és az emberei iránti gőgösségével. Továbbra is élvezte az oroszok kedvezményeit. Úgy viselkedett, mint egy róka a tigris védelme alatt.

Nagyon rossz volt a hangulat a táborban. Yoshimura nyugtalan lett. Egy ember, aki úgy tűnt, mint hogyha a csapatából lenne, hozzám jött egy üzenettel. Ez az ember a háború alatt, Nekka tartományban a beosztottam volt. Visszautasítottam a kérését, hogy segítsek Yoshimura-nak.

„Ez egy teljesen más szituáció. Yoshimura a japánok ellensége. A büntetést nem kerülheti el. Vissza kell utasítanom a segítségkérését.” Marui hangosan megszólalt: „Ha Yamaguchi úr megengedi, megyünk és megöljük Yoshimura-t. Én feláldozom magam.”

Beszéltem Kitayama doktor úrral. Ha itt gondok lesznek, felboríthatjuk a menetrendünket. Így aztán nem csak Yoshimura csapatának, de a többi fogolynak is gondjai lehetnek a visszatéréssel. Hogy ezt elkerüljük, én elhozom Yoshimura-t, anélkül, hogy megöljük és bocsánatkérésre kényszerítjük. Szerencsére, mivel a tábori kórházban dolgoztam, volt egy nagy vöröskeresztes jelvény a kabátomon és így szabadon mozoghattam. Egyedül elindultam Yoshimura csapatához.
(Magyar Budo 2004/1.)

Yoshimura könyörgött: „Yamaguchi úr, segítsen nekem. Én is haza szeretnék térni Japánba.” „Akkor jöjjön velem” – mondtam é s magammal vittem a táborunkba. Útközben sokan utánunk kiabáltak: „Öljétek meg Yoshimura-t! Na hagyjátok őt visszatérni élve!” A táborunkban már várt ránk Marui az embereivel. Egyik embere, Oishi megszólalt: „Mondjad, Yoshimura! Hány embert öltél meg? Most mindent visszakapsz. Megöllek, még ha az életembe is kerül!” Először neki szegezte és utána a torkához szorította a borotváját. Yoshimura elkezdett sírni és könyörgött, hogy segítsek. „Várjatok egy pillanatot. Nem lenne jó, ha megölnénk ezt az embert. Megbüntetjük és utána elengedjük. Én utálom, de másokra is kell gondolnunk. Legyetek erősek és ne adjátok át magatokat az érzelmeiteknek.” Oishi eltette a borotváját. Marui megfogta Yoshimura-t és lerángatta róla a tiszti egyenruháját. Amikor már teljesen csupasz volt, mindannyian ráugrottak és elkezdték verni. Egy idő után leállítottam őket és elláttam a sebeit. Visszafelé el kellett haladnunk az orosz őrség előtt. Mivel rajtam volt a vöröskeresztes jel, elfogadták a magyarázatomat, hogy Yoshimura elesett. Ugyanígy elhoztam Kozakura-t, Yoshimura jobb kezét, aki megkapta ugyanezt a „kezelést”. Így megbüntettük azokat, akik a saját embereiket kínozták.

Nemsokára vonatra szállítottak minket és azzal Nahotka-ba vittek. Már tudtuk, hogy visszatérhetünk Japánba. A hazaszállító hajónk, Koan-Maru már ott volt a kikötőben.

Oroszországi fogolytáborokban működött az úgynevezett Demokrácia Bíróság. Ezt a bíróságot ellenőrzés alatt tartották az aktív kommunisták és a velük szimpatizáló balosok. Ők a cselekedeteikkel elárulták Japánt és szerintünk ugyanolyan ellenségek voltak, mint Yoshimura. Sok embert küldtek vissza Szibériába, hosszú évekig tartó kényszermunkára. Amikor megérkeztünk Nahotka-ba, rajtunk volt a régi egyenruhánk a rangjelzéseinkkel és ők reakciósoknak tartottak minket. Tudták, hogy én meg Marui megbüntettük az oroszokkal kollaboráló japánokat. Ragaszkodtak ahhoz, hogy kerüljünk a bíróságunk elé, mint reakciósok.

Marui nagyon ideges lett. „Yamaguchi úr, én utálom a kellemetlen beszélgetéseket. Küzdjünk meg velük.” Én viszont meg akartam tudni, hogy ezek mégis mit tesznek, ezért lebeszéltem Marui-t a verekedésről.

Az emberük a „tárgyaláson” mindenfélével vádolt, miközben az aktivistáik a hallgatóság között elvegyülve megpróbálták azokat ellenünk hangolni. Végül úgy döntöttek, hogy nem térhetünk haza. Marui-nak azt mondtam: ha nem engednek el minket, mégis harcolnunk kell. Miközben a „bíróság” még mindig el volt foglalva az ítélethozatallal, mi megszöktünk és felszálltunk a Koan-Maru-ra. Nemsokára a hajó elhagyta a kikötőt és mi biztonságban voltunk, útban hazafelé. Marui-val egymásra néztünk és elkapott minket a nevetés, amit sokáig nem bírtunk abbahagyni. Vörös-követők voltak a hajón is. Felálltak egy magas helyre és megpróbálták terjeszteni a kommunista propagandát. Marui és az emberei lerángatták őket, s még jól meg is verték. Elvették tőlük a plakátjaikat és szórólapjaikat, majd bedobálták a tengerbe.

Visszatérőben voltunk Japánba. Szemembe szöktek a könnyeim, amikor visszanéztem és láttam, hogy Szibéria egyre kisebb és kisebb lesz. Újból Japán felé! Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Uemura, Kitayama doktor, Marui, meg az összes embere, mindenki sírt.

„Viszlát Mandzsúria és Mongólia! Viszlát, halott barátaink szelleme!”

Csendben imádkoztam, miközben néztem azt a kontinenst, ahol annak éltem, hogy megalapítsam Manchoukuo-t és megvalósítsam Ishihara tábornok eszményeit. Úgy döntöttem, ezentúl Japán rekonstrukciójának szentelem az életem. Japánba 1947. november 18-án érkeztem meg.
(Magyar Budo 2004/2.)

Háború után – a goju iskola újjáépítése

A Koan Maru elérte a Hakodate-i kikötőt Japánban. Sokszor kész voltam meghalni feladva minden reményt, hogy egyszer még visszatérek hazámba. A szívem hevesen dobogott, amikor leszálltam a hajóról és földet értem. Közben Japán és a Goju iskola újjáépítéséről álmodoztam.

Sok-sok év után visszatértem otthonomba Kagoshima-ba. A kedves régi otthonom nem változott. A hegyek, folyók, a fű és a fák édes gyermekkori emlékeket ébresztettek bennem.

Nagyon boldog voltam, hogy élek és újra otthon vagyok.

A magánzárka, a vizsgáló tiszt, a falak körülöttem és a lövöldöző őrség! Bármikor visszagondolok arra, ahogy álltam az ellenség fegyvere előtt, nagyon hálás vagyok, hogy újra láthatom az otthonomat. Ilyen érzést lehetetlen megérteni, hacsak valaki nem állt a halállal szemtől szemben.

Tíz napig pihentem Kagoshima-ban, gyógyítva a lelkemet és testemet a sebektől, amit a fogolytáborban szenvedtem el. December 8-án Tokióba utaztam.

Első utam a Császári Palotához vezetett. Meg akartam nézni a saját szememmel. Ahogy beléptem a Sakurada-mon kapun, rengeteg ember rohangált a várárok mellett vörös zászlókkal. Elég durva bánásmódban részesítettek az oroszok, ezért engem nagyon meglepett a sok lobogó vörös zászló.

Az oroszok japánok százezreit ölték meg vagy fogolytáborba kényszerítették kényszermunkára. Ütötték a japán nőket és ezer más borzasztó dolgot követtek el a japánok ellen. Nem tudtam elfelejteni a gyűlöletemet a szovjet oroszok iránt. Ezért képtelen voltam megérteni, miért tartanak a japánok vörös zászlókat a kezükben.

Megálltam az emberek mellett és megkérdeztem: kik ők? Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy tanárok és munkások. A tanárok felelősek a fiatal japánok neveléséért, ezért nem maradhattam csendben. Hihetetlen dühvel elkaptam az egyik vörös zászlót és bedobtam az árokba.

„Mit csinál? Ez egy reakciós ügynök, ne hagyjátok elmenekülni!” – üvöltött. Sokan megálltak mellettem szigorú tekintettel. Kész voltam megküzdeni velük, de gondoltam, inkább elmondom nekik az igazat arról, mit éltek át a japánok Szibériában. Az árok partján állva ráüvöltöttem a tömegre: „Húsz nappal ezelőtt jöttem vissza egy szibériai fogolytáborból, úgyhogy hallgassák meg a szavaimat. Ti igazán tudtok valamit a Szovjet Oroszországról, arról az országról, amelynek zászlaja van a kezetekben? Rengeteg emberünkkel kegyetlenül bántak, sokan meghaltak az oroszok kezeitől. Nekem szerencsém volt és visszatérhettem, de sokan még ott vannak és borzalmas körülmények között kénytelenek élni. Ma! Ebben a pillanatban is! Egyetlen kívánsággal, hogy hazatérhessenek. Keményen dolgoznak Szibériában mínusz ötven fokos hidegben. El tudnak képzelni ilyen életet? Minden nap élet és halál között ingadozva. Legyőztek minket, de szükséges nekünk követni a Szovjet Oroszországot, ahol rengeteg japánt megöltek? Muszáj, hogy legyen egy vörös zászló nélküli út Japán újjáépítéséhez. Nem tudunk segíteni Japánnak, mi japánok, akik szeretjük a hazánkat és az embereket?” Könnyekkel küszködve szóltam hozzájuk a kopott egyenruhámban, hátamon a katonai hátizsákommal. Először dühösnek tűntek, de aztán lekonyultak a fejek és meghallgatták a beszédemet. Senki sem támadott meg. Néhányan odajöttek hozzám, kezet fogtak vele, megköszönték nekem a szavaimat.
(Magyar Budo 2004/3.)

Japánba való visszatérésem után megfigyeltem a különböző problémákat, amelyekkel Japánnak szembe kellett néznie és megértettem a háború utáni Japán helyzetét.

A drasztikus változások reménytelenség érzését keltették bennem. Láttam, hogy talán egy japán sem büszke Japánra. Láttam azokat, akik hízelegtek a megszálló katonáknak, japán lányokat rémes make-up-pal lógni a megszálló katonák karjain, éhes japánokat, akik mindent megtettek a megszállóknak egy kis élelemért. Ezek az éhes, arcátlan japánok elvesztették minden büszkeségüket. A lerombolt városokban vörös zászlókat és civakodó embereket. Csak a kommunista párt tagjai voltak aktívak.

Még a börtönben általam szervezett Satsuma Társaság tagjainak a visszatérésünk előtt mondtam: „Miután visszatérünk, szükséges lesz, hogy szétváljunk, így nem fogunk tudni egymásnak segíteni, mint most. Ne bízzatok meg másokban és mindenki maga intézze az ügyeit.” Nem számoltunk az országban végbemenő drasztikus változásokkal. Arra számítottam, hogy a japánok egymást szeretve és együttműködve újra felépítik Japánt, függetlenül attól, mennyire tönkretették. Így óriási lett a csalódásom, egedül maradtam és tehetetlenül. Úgy döntöttem, öngyilkos leszek.

Január 12-én éjfél körül elmentem a Togo szentélybe, Harajuku-ba, miután megírtam végrendeletemet a családomnak. A családom elhagyta Mandzsúriát még azelőtt, ahogy én megérkeztem volna és Tokyo-Aoyama-ban telepedett le. A Togo szentély nem messze volt Aoyama-tól, s én azért választottam a Togo szentélyét annak a helynek, ahol búcsúzom az életemtől, mert nagyon tiszteltem Togo admirálist – a Kagoshima tartomány legnagyobbikát.

Halvány Hold világított, amikor beléptem a szentély csendes környékére. Leültem egy kis mesterséget tó mellett zen stílusban, keresztbe tett lábakkal. Magam elé helyeztem a tőrt és elkezdtem imádkozni. Fel voltam készülve arra, hogy a tőrrel seppuku-t kövessek el, elfogadva az extázis állapotát, megszabadulva minden gondolattól. Teljes szívemből imádkoztam. Azért imádkoztam, hogy az elmém ragyogó és tiszta legyen, mint egy tükör. Becsületben akartam meghalni. Idővel már nem érzékeltem semmit és olyan érzésem támadt, mintha a felhők között járkálnék, lebegve az égen az énem létezése nélkül. Képtelen vagyok leírni ezeket az érzéseket. Az összes gondokat, nehézségeket elfelejtettem és úgy éreztem, hogy a lelkem lebeg a dicsőség és béke világában. Hozzám szóló szavakat hallottam, nagyon tisztán: „Tegyük fel, hogy te most meghalsz, mi lesz a családoddal? Nem veszed észre azt a feladatot, ami vár rád a jövőben? Komolyan kell edzenek és hozzájárulnod a Világhoz a harcművészetek segítségével!”

Ezután magamhoz tértem kinyúlva, arccal a föld felé. Fogalmam sincs milyen hosszú ideig voltam már ott. Magamhoz térve mindent ragyogóan fénylőnek láttam, mintha az egész világ boldogságban élne. Sosem felejtem el, milyen volt a lelkiállapotom abban a pillanatban. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, s akár most is bele tudok merülni abba a lelki állapotba.

Mindegyikünk valami küldetéssel született erre a világra. Most jöttem rá, hogy milyen küldetésnek kell szentelnem az életem. Harcművészettel fogok hozzájárulni a Világhoz.

Újra születtem. Minden ragyogónak és szépnek tűnt. Hallottam a Mennyei Hangot – az Isten Hangját. Most már tudom, hogy el kell mennem az Ontake-hegyre Kiso-ba és kíméletlenül edzeni magam. Eldöntöttem, hogy harcművészeti mesterként fogok élni még akkor is, ha a karatét csak egy vagy két embernek tudom tanítani. Így 1948. áprilisában megalapítottam az első háború utáni edzőtermet. Sok Japán harcművészetet betiltottak a megszállók. Nekem viszont sikerült engedélyt szereznem a karate oktatására azzal a hasonlattal, hogy ez tulajdonképpen boksz, csak éppen a lábakat is használjuk.
(Magyar Budo 2006/1.)

Háború utáni újjáépítés

A háború után Japánban betiltották a fegyverek tartását, így a karate maradt az egyetlen mód, amivel az ember meg tudta védeni magát. Ez a szituáció emlékeztetett a régi időkre Okinawa-n, amikor kifejlődött a karate. Két történelmi esemény fejlesztette ki tulajdonképpen a karatét.

Az első: a régi időkben történt, amikor Okinawa három háborús övezetre lett felosztva: Chuzan (Közép-hegység), Nanzan (Déli-hegység) és Hokuzan (Északi-hegység). A Chuzan királya sikeresen egyesítette az egész Okinawa-i szigetet és elrendelte az összes fegyver begyűjtését. A másik történelmi esemény körülbelül 200 évvel ezelőtt volt, amikor Okinawa a Japán Satsuma tartománybeli Shimazu-k ellen háborúzott. Az okinawa-iak hősiesen küzdöttek Satsuma ellen, de legyőzték őket és kénytelenek voltak feladni a küzdelmet. Ismét elvették az összes fegyvert az okinawa-iaktól. Így az ottani emberek elkezdték tanulmányozni azokat a módszereket, amelyekkel fegyverek nélkül is meg tudják védeni magukat. A karate így gyors fejlődésnek indult.

Megnyitottam a háború utáni karate-termemet, úgy, ahogy annak idején az okinawa-iak tették, azzal a céllal, hogy újból megerősítsem a japán emberek tartását. Az edzőteremmel egyidőben megszerveztem az úgynevezett Koku-shi Kai (Hazafiak Társasága) szervezetet, később pedig megalapítottam a Koan Koshin-Jo ( Nyilvános Biztonsági Információs Irodát).

A kommunista párt tevékenysége azokban az időkben veszélyes és nyugtalanító volt. Fel akartam használni a mandzsúriai tapasztalataimat a kommunistákkal szemben és az életemet a hazámnak szentelni. Noha az irodámat „információsnak” hívták, és titokban elkezdtem dolgozni bizonyos biztonsági problémák megoldásán. Nagyon sok sztorim van azokból az időkből, de mivel összefüggnek a hazám állambiztonságával, így nem írhatok róluk. Bár egy esetet azért megemlítek. Az történt, hogy elloptak egy belső ékességet a Chunsonji templomból, a „Keman”-t. Eladták egy brókernek, de az már nem tudta tovább adni egy külföldinek, mert az egyik ügynököm lebuktatta őket. Ma a „Keman” nemzeti kincsünk részét képezi. Egyéb tevékenységeim mellett elfogadtam egy állást is. Feltételesen szabadlábra helyezett bűnözőkkel foglalkozó tiszt lettem, így nap mint nap találkoztam börtönviselt delikvensekkel. Asakusa tartomány melegágya volt a háború utáni bűnözésnek. Szükséges volt a közeli felügyelet alatt tartani a bűnöző csoportokat, amelyek ebben a régiókban működtek. Gyakran próbáltam bevonni az edzésekbe olyan fiatalokat, akikről már mindenki lemondott. Általában ezeknél a fiataloknál hiányzott a türelem, hogy elviseljék a kemény karate edzéseinket. Azok viszont, akik kitartottak az edzéseken, újjászülettek, nagyon aktívak lettek és jó polgárok. Ma a karate szakemberei azok, akik segítik fejlődésben a tanítványaikat.

Ha fiataloknak adva van egy irány, amit követhetnek, saját tapasztalataikon keresztül, mély örömet találnak benne. Én hiszem, ha van céljuk, irányuk, ezek a fiatal emberek soha többet nem követnek el bűncselekményt. A háromszázezernyi goju tanítványaim közül egy sem okoz ilyen problémákat. Ugyanis a fiatal emberek mindig keresnek valamilyen célt, amellyel azonosulhatnak, s ha azt meglelik, igazán szenvedélyesekké válnak. Az én ifjú koromban az ország céljai egyértelműek voltak és mi azokért dolgoztunk. Ezért most és a fiataloknak a harcművészeten keresztül egy álmot adok.

Manapság az embereket Európában és Amerikában nem elégíti ki a materializmus. Spirituális dolgokat keresnek a japán kultúrában. Olyanokat, mint a Zen vagy Noh Drama, ugyanúgy, mint a harcművészetekben. A harcművészet iránti nagy lelkesedésük óriási harcművészeti expanziót eredményez. Ezért nagyon fontos fiatal embereket küldeni Amerikába és Európába, hogy ne csak a harcművészetet oktassák, hanem a spirituális dolgokat is. Ennek érdekében célszerű létrehozni egy intézményt Japánban, ahol kiküldetésük előtt taníthatjuk ezeket az embereket.
(Magyar Budo 2006/2.)

Az Isten szolgálatában

Szociális tevékenységem mellett soha nem felejtettem el szolgálni az Istent. Minden nap reggel négykor keltem, tisztába tette a testem és lelkem egyaránt, elénekelve a Shinto szertartást együtt a feleségemmel, Mitsuo-val. Nagyon tevékeny életet éltem, de gyakran a Kiso tartománybeli Ontake-hegyen voltam és edzettem magam a vízesés alatt. Előzőekben már említettem, hogy mi volt az indoka annak, hogy az Ontake-hegyre mentem, de szeretném ezt most részletezni.

1904. februárjában kitört a japán-orosz háború. 1905. májusában Oroszország elküldte a Balti hadtestét, hogy meghiúsítsa a vereségét Mandzsúriában. A japán hadsereg parancsnoka Togo admirális volt. Az admirális és a vezérkar azon tanakodott, hogy az oroszok vajon melyik szorost fogják használni az áttörésre, a Tsugaru-t vagy a Tsushima-t. Az admirális úgy döntött, hogy a legvalószínűbb útvonala az orosz hadseregnek a Tsushima szoros lesz. A japán hadsereg az admirális vezetése alatt a Tsushima szorosnál gyülekezett és a Japán-tengeren várta az ellenséget. Az admirális kijelentette: „Olyan híreket kaptunk, hogy látták az ellenséget. Elkezdjük az ellenség megsemmisítését.”

A „MIkasa” zászlós hajón feltűzték a híres „I” zászlót. A lobogó zászló a következőt üzente: „Az országunk felemelkedése vagy bukása ettől az ütközettől függ. Mindenki tegye azt, amit tennie kell!” Csapataink felvették a „T” formációt és merészen szembeálltak az ellenséggel. Admirális akkor kezébe vette a „gohei” papír szimbólumokat és próbálta kiszámolni a megfelelő pillanatot a fordulathoz. Határozottan tartotta a „gohei”-t és az elméje teljesen felszabadult. Amikor szerinte elkövetkezett a megfelelő pillanat a „gohei”-t jobban emelte.

Ez teljesen olyan volt, mind a harcművészetekben az „igazság pillanata”. A hadseregünk hajóink oldalával egyenesen szembe fordult az ellenségnek. Így ez volt az életbevágó pillanat, amely eldönti, hogy győzünk-e vagy veszítünk.

Ezt a történet soha sem volt feljegyezve a történelem számára, de gyerekkoromban saját magam hallottam Togo admirális szájából. Az admirális is böjtölt az Ontake-hegyen, ezért is választottam a Togo szentélyt, amikor seppuku-t akartam elkövetni. Írtam már róla, hogy akkor kaptam az isteni kinyilatkoztatást, hogy edzem magam az Ontake-hegyen. Ez a kapcsolat furcsa.

Egyik reggel, amikor a feleségemmel imádkoztunk az Istenhez, egy halott ember szelleme átszállt a testébe. Mi egy Asakusa-i épület negyedik emeletén laktunk és úgy tűnt, hogy ez a szellem egy előző lakóé. Megkérdeztem a szellemet, hogy mi a története és ő elmesélte. Egy üzletember volt, aki néhány évvel azelőtt lakott itt, mielőtt beköltöztünk. Paralízises volt és állandó ágybafekvésre kényszerült. A felesége szerelmes az egyik alkalmazottjába, kegyetlenül bánt vele és halálát kívánta. A férfi felakasztotta magát, elátkozva a feleségét. Nagyon sajnáltuk őt és elénekeltük neki a „Hanna Shin-kyo” szútrát.

A ház történetében sok lakóval fordult elő szerencsétlen baleset. Nekem is rossz tapasztalataim voltak, amíg ott éltem és megpróbáltam eladni, de ez nagyon nehéz volt. Egyik nap értesítettek, hogy egy középkorú nő szeretné megvásárolni az ingatlant. Megvette az épületet, de később érdeklődött, hogy történt-e valami furcsa a házzal kapcsolatban. Utána tartottam egy vallásos szertartást a házban és azóta semmi furcsa már nem történt ott. Még ma is áll ez az épület Asakusa-ban.
(Magyar Budo 2006/3.)

Úgy tűnik, mostanában az embereket érdeklik a spirituális jelenségek, de szerintem ezeket a problémákat nem szabadna csak érdeklődés szintjén kezelni. Európában és Amerikában ezeknek a kérdéseknek a tanulmányozási lehetőségei talán jobban kifejlődtek, mint Japánban, mert a materializmus ott nem elégíti ki az embereket. Japánban sok ember babonának tekinti a spirituális jelenségeket és nem bízik bennük, amíg nem látják saját szemükkel.

Egyszer feltűnt előttem egy elődöm szelleme és azt mondta nekem, hogy néhány száz évvel ezelőtt egy rabló tört be ebbe a házba, de megölték. Generációkon át a rabló szellem elátkozta a családomat azzal, hogy a legidősebb fiú fiatalon fog meghalni. Ez igaz volt, mert az én idősebb testvérem is ennek az átoknak lett az áldozata. A mi családunkban soha nem lett örökös a legidősebb fiú. Megtanultam, hogyan lehet a szellemet megvigasztalni. Fogtam egy kb. 15 cm hosszú tűt és beleszúrtam egy szalmabábuba, amit azután beledobtam a folyóba és közben énekeltem a Hannya Shin-Kyo szútrát.

Az öt érzék mellett (hallás, látás, szaglás, ízlés, érzés) sok olyan dolog van, amit nem tudunk megérteni. Ezeket felfedeztem a tapasztalataimon keresztül és szeretném az ilyen dolgokat megismertetni a világgal. Az emberek gyakran hisznek olyan dolgokban, amelyeket a saját érzékeikkel tapasztalnak. Ez elvezetheti a materialista embereket a hajtáshoz, testiséghez és önzéshez. Ilyen emberek okozzák a szociális zűrzavart ahogy egymással küzdenek, miközben csupán a saját érdekeikkel törődnek. Ezen az úton az emberi természet csak rosszabb lesz. Az igaz, hogy ez ember természetének van egy állati oldala is, de a másik oldal – a lélek – vágyik a szépre és tökéletességre. Azt gondolom, hogy meg kéne hallgatnunk a belső lelkünk sírását és keresni egy boldogabb életet. Így a társadalmunk progresszívvé válhat, annak igazi értelmében! Én nem olvastam túl sok könyvet és nem tudom kifejezni az elméleti nézeteimet tökéletesen, de a kemény edzéseimnek köszönhetően, hiszek abban, hogy sikerült kifejlesztenem egy erős meggyőződést, amelyet más embereknek is ajánlani tudok.
(Magyar Budo 2006/4.)

1950. májusában kiakasztottam edzőtermemre az All Japan Karate-Do Goju-Kai feliratot. Amikor hívtam a goju iskola tagjait, akik szét voltak szórva egész Japán területén, kb. 30 000 egykori tanítványom válaszolt a hívásomra. Valamennyien azt hitték, hogy halott vagyok s nagyon meglepődtek, amikor megkapták a felhívásomat. Több területi szervezetet hoztunk létre, aminek az volt a célja, hogy kialakítsunk egy jól működő szövetséget. Ujita urat Wakayama-ból felkértük igazgatónak, Kagawa urat titkárnak, Sou urat elnök-helyettesnek és én lettem az elnök. Azóta a szervezeteink tovább fejlődtek. Megszerveztük a Kansai Branch-ot, Kyushu Branch-ot, Akita Branch-ot, stb. – Japán területi felosztásához igazodva. Más japán karate iskolák nem tartottak fenn edzőtermeket, mi viszont igen. Ezért tudtuk folyamatosan növelni a létszámunkat. 1954. tavaszán Matsutato Shoriki úr megkérte Miura urat, a Nippon Budo Kan menedzserét, hogy szervezzen meg egy találkozót velem. Elfogadtam a meghívást.

Amikor találkoztunk, azt mondta.
- Yamaguchi úr, maga erős, makacs és úgy terjed a karate világban, mint a rák.
- Lehet, hogy igaza van, de az én természetem nem lehet barátságban mindenkivel és nem tudok egyetérteni minden módszerrel, ha nem bízok benne teljesen. – válaszoltam.

Shoriki úr azt mondta: szeretné, hogy működjek együtt a Nippon Budo Kan-nal és minden karate vezető közösen dolgozzon a közös célokért. Így Ohtsuka úr, Nakayama úr, Iwata úr. Rajtuk kívül több más karate iskola vezetőjét is felkérték a találkozásra, hogy beszéljük meg, cseréljünk véleményt a japán karate helyzetéről és jövőjéről. Ilyen találkozóktól állt fel tulajdonképpen a japán karate világ, s ért el nagyobb összefogást, mint azelőtt. Először megpróbáltuk egyesíteni azokat az országgyűlési képviselőket, akiket valamilyen szinten érdekelt a karate.

1964. júniusában megszerveztük az Országgyűlési Képviselők Karate Szövetségét. Azután elkezdtük még jobban egyesíteni a karatét, és célul tűztük ki a tokiói olimpiát. Októberben a karate iskolák vezetői közös akaratának köszönhetően az Oktatási Minisztérium segítségével létrejött az All Japan Karate Federation (az Össz-Japán Karate Szövetség).
(Magyar Budo 2007/2.)

Amikor elkezdtem szervezni a Goju-kai szövetségünket, a háború után elterjesztettem a stílusunkat egész Japánban, így a szövetségünk egy nagy szervezet lett a karate világán belül. A karate jövőjének építésében egyik problémát az jelentette, hogy minden karate stílus megtartotta saját kata-it. Ezért, hogy megoldjuk ezeket a problémákat, szükségesnek tartam a Japán Karate Egyetem megalapítását. Erre meghívhatnánk a különböző stílusok mestereit és szakértőit, hogy a közeli jövőben újraformázzuk a kata-kat (ez a ’90-es években sikerült, így alakultak ki a shitei kata-k – R. G.)

Úgy gondolom, hogy a jövőben tovább nő azok száma, akik érdeklődni fognak a karate iránt. Ez ahhoz vezethet, hogy a tanítás minősége romlani fog, ezért minden tanárnak sokkal keményebben kell tovább edzenie. A jövőbeni tanításban sokkal nagyobb szerepet kell kapnia a karate spirituális részének is. Ha megemeljük a tanárok művészeti és spirituális minőségét, akkor meg tudjuk alapozni a karate tanítványok spirituális fejlődését.

A fent említett problémák mellett meg kell vizsgálnunk a következő problémát is: a karate megfelelő terjesztését a külföldi országokban. Nagyon sok külföldi járt Japánban a háború után. Némelyikük elkezdett karatét tanulni, mint valamilyen különlegességet. A karaténak csak egy kis részét tanulták meg, másolták a tanáraikat (mint a majmok), anélkül, hogy megértenék a megfelelő alkalmazást vagy filozófiát. Ezek az emberek, miután hazatértek, edzőtermeket nyitottak, mert valamelyik karate mestertől szereztek megkérdőjelezhető diplomát anélkül, hogy a mester belegondolt volna, mi is lesz ennek a végső eredménye. Nem üdvözölhetem ezt a folyamatot. Szerintem ezek a tettek konfúzióhoz vezetnek majd a karatén belül és felhígítják a mostani struktúra erejét.

Sok tanítványom él most Amerikában. Azzal, hogy a második fiam, Gosen elkezdett tanulni a San Francisco Állami Egyetemen, azt reméltem, jobban tudom majd ellenőrizni az USA csoportokat. Az egyetem az újoncok részére egy Welcome ünnepséget szervezett, ahol a különböző országok gólyái bemutatták az otthoni kultúrájukat a régebbi diákoknak. Az idősebb japán diákok megkérték Gosen-t, hogy mutassa be a goju-kai karatét. A bemutatót mind a diákok, mind az egyetem vezetősége nagyon jól fogadta. Nemsokára sikerült neki egy karate klubot alapítania az egyetemen belül. Az amerikai diákok szinte hihetetlen lelkesedést mutattak a karate iránt. Gosen 1964-ben sikeresen befejezte az egyetemet és hazatért.

A legidősebb fiam, Gosei átvette a testvére csoportját és tovább fejlesztette a goju-kai karatét az USA-ban. Gosei posztgraduális tanulmányokra érkezett az egyetemre. Az ő vezetése alatt először Kaliforniában és utána az USA több államában is szerveződtek újabb csoportok, amelyek később egy egységes szervezetbe tömörültek. San Francisco lett az amerikai goju-kai karate főhadiszállása. A harmadik fiam, Goshi megszakította Japánban az egyetemi tanulmányait, hogy az USA-ban segítse idősebb testvérét a karate oktatásban. Ő 1966-ban tért haza, hogy be tudja fejezni az egyetemet.

Bízom benne, hogy a goju-kai karate felkelti azok érdeklődését, akik karatét akarnak tanulni az USA-ban, vagy Európában. Mi megpróbáljuk bemutatni a lényegét, az igazi tradicionális harcművészetet – a karatét.

Az összes gyermekem arra vágyik, hogy a karate igazi mesterévé váljon. A két lányom is ugyanúgy, mint a fiaim, tanulják a karatét. Ez számomra igazán nagy öröm. Nemcsak mint az I.K.G.A. alapítójának, hanem mint apának is.
(Magyar Budo 2008/2.)

SHINTO, HARCMŰVÉSZET, JÓGA

Most leírom, mit értek én a shinto, harcművészet és jóga alatt külön-külön és utána azzal zárok, hogy mi a közös a három rész között. Az „ÚT” keresése közben, több, mint 50 év kemény edzés után hiszem, hogy elértem az első részeredményt. Azonban megjegyzem, attól félek, hogy a végső eredmény elérhetetlen, de most az első részeredményről fogok írni, és arról a fejlődésről, amely a végeredményhez vezet. A goju karate iskola filozófiája, a keménység és a lágyság könnyen értelmezhető a shinto, harcművészet és jóga titkainak felhasználásával. A japán harcművészet szív és lényege a technikai kiválóság és erős szellemiség egysége.

Shinto

Tele fiatalos energiával, mindig csak az erőt kerestem és azon gondolkoztam, hogyan támadjam meg az ellenségemet. Ugyanakkor, ennek ellenére kerestem a végtelen szellemi világot. Egyedül mentem a hegyekbe, edzettem magam a jéghideg vízesés alatt.

Háború után visszatérve a reménytelenségbe süllyedt Japánba erős hittel lettem teli. Miután Togo szentély előtt rituális seppuku-t akartam elkövetni és misztikus élményeim lettek, új emberré váltam. Azóta az életemet a magasabb érdekek vezénylik. A mandzsúriai élet kimerítő és nyugtalan volt. A harcművészetnek köszönhetően a mandzsúriai élet belekergetett a vad küzdelmekbe, amelyek megszilárdították a szellemi erőmet. Más szavakkal: mindig kész voltam gyilkolni. Kész voltam harcolni és gyilkolni, hogy elkerüljem a saját halálomat. Nekem úgy tűnt, hogy ez természetes egy olyan embernek, aki a harcművészet szakértője akar lenni. A bu-jitsu-ban csak az erővel és a természet materiális részével üti ki az ember az ellenfelét. A bu-jitsuv-al ellentétben a bu-do visz el ahhoz az ÚT-hoz, amely végtelen és az örök valósághoz vezet. Csak a kemény edzéseknek köszönhetem ezt a felismerést. A vallási hitemet nem a könyvekből vagy más emberek véleményéből szereztem. Szó szerint a pszichikai edzéseimen keresztül tanultam. Nem biztos, hogy megfelelően le tudnám írni ezt a folyamatot.

Misztikus élményeimnek köszönhetően megtanultam, hogy bármit elérhetsz, ha a teljes akaratodat egy bizonyos speciális célnak szenteled. Az eredményeim, amelyeket a goju iskola szervezésében elértem a háború utáni összezavart Japánban, csak alátámasztják ezt a véleményemet. Úgy érzem, hogy azon a misztikus éjszakán, a Togo szentélynél találtam meg saját magamat, az volt a szellemi ébredésem.

Harcművészetben a „KYOKU” az a pillanat, amikor a teljes énedet egy cél felé irányítod. Amikor ököllel megütöm az ellenfelemet, a szellemem, a testem összes idegei, a testem egész ereje erre a pontra kell, hogy koncentráljon. A testnek és az agynak egyesülnie kell teljesen. Ezt az állapotot hívjuk „Kyoku”-nak. A goju karatéban ezt az állapotot kéne szimbolizálnia a Sanchin kata-nak.
(Magyar Budo 2009/1.)

Shinto hívők gyakran használják a „kristálygömb aszketizmusát”, hogy elérjék a gondviselésszerű kinyilatkoztatást. (Én a gömböt általában a földrengés előrejelzéséhez használom.) Ahhoz, hogy ezt a formát végre tudjuk hajtani, el kell sötétíteni a szobát, megszabadítani az elmét minden gondolattól, egyesíteni a szellemet és mereven fixírozni a kristálygömb felszínét. A kristálygömb felszínén megjelenik valami, a fehér ködhöz hasonló. Nem sokára kitisztul a felszín, kezdenek előjönni a képek. Különböző színek és figurák jelennek meg és ezek alapján hozom meg a döntéseimet. Miközben fixírozod a gömböt, nemcsak a szemedet kell használnod, hanem a mentális érzékelésedet is, mert enélkül képtelen leszel látni a szükséges formákat és színeket. Ez az úgynevezett „mentális érzékelés”, amelyet a hipnózison keresztül tudunk elérni. Csak a kemény edzés, a szellem teljes koncentrálása tudja megnyitni az „utat” ehhez a mentális érzékeléshez. A Jóga fejezetben többet írok róla.

Őszintén szólva, harcművészeti gyakorlottságom fiatal koromhoz képest romlott, de a lényeg szerintem a következő: napról napra az örökkévaló haladás a végtelen világ felé.

Hiszek abban, hogy az aszketizmus gyakorlása megváltoztatja a testem sejtjeit. Ezért tíz éven keresztül gyakoroltam évente a „100 napi aszketizmust” a Kiso tartománybeli Ontake hegyen. Megemlíteném, hogy ezekben az időszakokban mivel táplálkoztam: tojás, sárgarépa, zeller, káposzta, paradicsom, méz, gyömbér, alma, banán, dió, szójabab, kagyló és tengeri moszat. Nem használtam ételízesítőket, úgyhogy az étel nem volt túl ízletes. Az olajos és gazdag ételek növelik az ember testsúlyát és stimulálják a hús iránti étvágyat, betegségeket okozva.

Amióta nem eszem húst és rizst, nem dohányzom és nem iszom alkoholt, amikor böjtölök, sok ember excentrikusnak tart. Nem törődve a reakciójukkal, nagyon boldogan gyakorolom az aszketicizmust, mert én hiszek az Istenben. Megértem azokat, akik a falánkságnak élnek, de én inkább azt szeretem, hogy ez elmém mély és békességgel teli.
(Magyar Budo 2009/2.)

Goju Shinto

Most az általam alapított Goju Shinto-ról szeretnék beszámolni. A látomásom alapján, amely az Ontake-i templomban ért engem, elhatároztam, hogy meglátogatom Tadaaki Yoshimura tiszteletest, aki Shin-Shu Shinto főtiszteletese. Egy kis idő után Daikyosei-nek (Shinto nagymestere) neveztek ki. Ezek után elkezdtem szervezni a Goju Shinto-t és mint jogi személyt is bejegyeztettem. Az alapító okiratban a Goju Shinto célja a következő:

Ez a szentély (egyház) az Ontake szentélyből származik Kiso tartományból, hogy szolgáljon a legnagyobb Istennek a Kun-Itoku-Tachi-No-Mitoko-nak, az Univerzum teremtőjének azért, hogy tanítsa és segítse a hívőket egy konkrét ábrából kiindulva. Alapjának a harcművészet szellemiségének kell lennie, így az Istenek útja vagy maga a Shintoizmus lesz a hűséges hit központja.

Magamat edzve próbáltam egyesíteni a Shinto-t, a karatét és a jógát. Sikerült elérnem a csendes megnyugvást. Ezzel a különleges módszerrel meg akartam osztani a boldogságomat a tanítványaimmal. El akartam terjeszteni az egész környezetemben ezt az egészséges japán szellemiséget. Ahhoz, hogy sikerüljön teljesíteni ezt a feladatot, a Japán Karate Egyetemnek alapítania kellett minél több szentélyt és edzéshelyet országszerte.

Miután gyakoroltam az aszketicizmust, meglepődtem, mennyire tudta befolyásolni a karatémat. Észrevettem, mennyire jól tudtam mozogni edzés közben mindenféle gondolkodás nélkül természetesen, sőt szinte misztikusan. Ráadásul megszereztem azt a tulajdonságot, hogy előre meg tudtam jósolni a bekövetkező eseményeket.

Miközben éltem a vallásos életemet, rájöttem, hogy a karate, amely csak a technikán és az erőn múlik, végleges, korlátozott. Én nem tudok tovább ajánlani korlátolt karatét. Nagyon sok harcművész a múltban nagyon büszke volt a képességeire fiatalkorban. De amikor legyőzték őket pszichikailag elgyengültek és eltűntek. A koromból ítélve az természetes, hogy gyengébb vagyok, de én úgy érzem, hogy kapok valamit mélyebbről és soha sem érzem, hogy hanyatlásnak indultam volna. Úgy érzem, látom azt az emelkedőt, amely mindörökké felfele vezet.
(Magyar Budo 2010/tavasz)